Kihordanám

VI. szonett

a vírusölte kort, a félt halált
ne űzd, ne várd – talán becsülni kell.
a pókerarc mögött öreg csalárd,
ki tartozik, s ki tudja mennyivel.

az optimista Föld hamar felejt,
pörögve, szállva változatlanul,
s a kincseket, mit almahéja rejt
előteremti számolatlanul.

de tarthat ily harácsoló világ?
mi adna úgy, hogy adna végtelen?
maradt nyomor, hiába látsz lilát,
mit adhat az, ki gyenge, védtelen?

keresd, mit úri dőzsölés vetett,
az álmokat lyukas tetők felett.


2020. április 13-22.

Kihordanám

V. szonett

kihordanám beteg szivek helyett
az oxigénlehelte testnedűt,
idős szülét, ki lélegeztetett,
s a rég letűnt, a duzzadó erűt.

kihordanék sok átölelte szót,
a száz remélve-várva ünnepet,
a tervezett-de-meg-nem-adta jót,
mikért a lelked egyre büntetett.

egy ember élte hány ezer kenyér,
s a búza benne hány patak vize,
egy eszme mennyi életet felél,
meszelt fejekre vár: ma még hisz-e?

s beszélgetésbe dobja, mit talált:
a vírusölte kort, a félt halált.


2020. április 13-22.

Kihordanám

IV. szonett

repeszti fény a postaház falát,
szakadt tövébe pásztoróra hív,
viaszba fúlt sziréni-báj-dalát
siratja újra hős hajós, a szív.

elült a lámpafény, a téglazaj,
vasárnapot-lopók a vekkerek,
a park: kofák-zsibongta zöld paraj,
s a karcolók a csonka Bábelek.

hitem ne hidd, mosott a két kezem,
a templomom se gyárt e-föld-igát,
az otthon ott, hol épp ma vétkezem,
s hol istenek rebegnek új imát.

ha gyónni fáj, ha bűne ráhegedt,
kihordanám beteg szivek helyett.


2020. április 13-22.

Kihordanám

III. szonett

lerázza mind a földi hajcihőt
a csorba test egy üstbe-főtt napon,
a vén kaszás arany balettcipőt
lecsókol, old ki véres ujjakon.

de jól figyelj, maholnap itt a hír,
miként akárki lelke menthető –
a búcsucédulád, no nem papír –
a fej zseléje diszkre menthető.

maradna lelked éppen az, mi volt,
de könnyedebb a nullatestüség,
a Fellegekbe szálla mind a folt,
s egy álmaként vigyáz a készülék.

szemünk, mi alva ily csudába lát –
repeszti fény a postaház falát.


2020, április 13-22.

Kihordanám

II. szonett

ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát
nyomult a ködhatár a Tó fölé,
a kétkedésbe félt szavak raját
belezte toll, s maradt a hang-filé.

vizet karolva ült a gát, köpött.
a kék a mélyben egyre hallgatott.
akadt vagány, ki páraként szökött,
akadt ki sírt, s a földbe ballagott.

ma már az ember oly veremben él,
barát gyakorta kedves ellenünk,
trisólepett az izzadó tenyér,
s kezet szorít a nyers erő velünk.

de szűzi mag, talajbol épp kinőtt,
lerázza mind a földi hajcihőt.


2020. április 13-22.

Kihordanám

I. szonett

kihordanám a gyorsuló időt,
nyakamba kötve leng pilótasál –
ledönti körrekordjait, kilőtt,
az óra cézium-babért kaszál.

a kozmosz éle új ugarba vág,
a tágulás alig követhető.
sötét magánya egyke kis faág,
a béka-létra nem növelhető.

a régimódi agy ma mit sem ér,
a médiába fúlt, ha volt esély,
s az éjfelünkbe zökkenő szekér –
a Gép – teremt. a műve fél-tökély.

a szürkeség fejünkben ím a gát,
ezer rekeszbe gyűrve fél-szavát.


2020. április 13-22.

Költősdi

anyádról írtál már,
mindenki sírt,
apádtól idézted
sonkát s a zsírt,
persze, van példakép,
közhely, mi fáj,
hazád is fond belé,
az lesz király.

dinnyehéj fakultás,
szent április,
költészet napja van –
rentábilis?

lépj át egy századot,
s rímnácikat,
megmondta jó görög:
írj másikat!


Alle-glória

műholdként kering egy emlék,
dűnékre, árkokra lát,
mustárföld itta föl nemrég
citromfád édes dalát.

öblödben hullámíz kelne,
karomban múlna a gond,
húsz-per-húsz, viccelt az elme –
s tisztábban lát-e ma, mondd.

érzések kétes magánya,
jobb-e, hogy rég láttalak,
túl sok, túl kevés talánya
titkod volt, titkod marad.

hűtőre tapadt egy évünk,
mágnes egy század falán,
porolj le minket, még élünk –
új élet ez már talán?

szélmoraj szenderül bennem,
izolált élet-siker,
szélvédőd őrzi holt tettem,
rózsád eltiport-iker.

maradsz egy szőke-fürt-emlék,
alle-glóriák, hitek,
Tarkovszkij-vízbe írt esték –
idd ki mind, lelkem fizet.


… mint az emberek a sót,
mint Tarkovszkij a vizet

Egyre megyek

ha akadt, kinek élj,
ha leéget az éj,
csak a gyertyaviasz
maradéka igaz

csoda csend ez a lét,
ki se hűlt helye még,
savanyú szerelem,
fele fáj, fele nem

buja márciusok,
ez az egy, az a sok,
hevük édes eper,
öl-e földre teper

de ma száraz a láz,
köhögős babaház,
molyevett kimonók,
kirugott eladók

s ha kitűzi jelét,
ezeregy remetét
visz a hajnalokon,
visz e messzi rokon

boronált rohadás
ez a nép-rianás,
fele tud, fele fél,
üveg éle e tél

koronás loholás,
miliószorozás,
genetic-feledés,
kimerült lebegés

s ha e Spárta-halál
a tüdőmre talál,
levegőt se veszek –
megyek, egyre megyek


Városias

egy vérfoltos kötény
a halak igaza.

panel, kuka, kökény,
hol fű, hol a laza
jó negyvenes aszfalt.
fenn apró konyhába
beszorított asztalt
vesz körbe még máma
pohár s a pár alak.
Ádvent jő s Karácsony,
kongják kopár falak.
áldomás-parázson
fals az éji kardal,
s vágy: horpadt serpenyő –
jövőre lesz kardhal
s új műanyagfenyő.

ma ünnepi ponty vár –
bár koktélruhátlan –
fél kád vízbe holt nyár
a fürdőszobában.
samponos sarokrész
színpompás, elbűvöl.
dugó-lánc Damoklész,
oldalvonal szűköl.

tévé felett gömbben
egy aranyhal, s kis víz,
azt bámulják többen.
halk proletár striptease –
sem pikáns, sem vidám.
mind máshogy és mást lát,
tört halszemoptikán
szűzi-tiszta mását.
ön-feledt barkóba,
mézédes kalapács
hull le s csap tarkókra.
acélos tört kalács,
csepp klóríz, kis tartár,
felköhög egy szálka.
hétszáz éve tart már,
élve ölő átka.
élet? cáfolt cikkely,
semmi mindenáron.
kád peremén pikkely –
ingyen visz már Charon.


俳句

vallás zokniját
nem tudomány foltozza
hanem logika


Ecce Homo

minden eszmekör tanít a
kezdetekről azt gyanítva,
félrement-e – s készakarva? –
egy atom, vagy éva-alma,
s most tebenned él-e magja.

benned él, de légy-e rabja,
(h)idd-e mérged ész-akadva,
s küldj-e bárkit északabbra?
nincs igaz teérted írva –
kár, hogy egy sem így tanítja.


Back to Top