II.
Bika, mi törtet, feje betörhet.
vasmarok vágya, lázas vaságya,
nem lát belőle mást, mint a rozsdát.
Alfa szivárvány szép ívű ágán,
már nem is kéret, ülve eléred,
lágyan öledbe hull majd a rózsád.
Idézetek
A rózsakertész dala
I.
A türelem arcképcsarnoka
Szerzetes magas hegy ormán,
mandalát homokkal formál,
vágy nem sebzi, élte béke,
hittel lebben létből létbe:
Szikla rése, mély rejtélye,
csobbanó fehér örvénye,
szalad a víz, hasad a kő,
nem-törődve fut az idő.
Nagy dugó hatsávos úton,
tülköljön vagy dúljon-fúljon?
Mérge enyhül: kis rigót lát,
ősz hidegén, ázott tollát.
Egy zsák élet – kenyér-remény.
Ma vagy holnap? Válassz, szegény!
Életük szűkebb egy lyukkal,
kalász nő szem-sóhajukkal.
Fegyvervihar zeng mióta,
párját várja, hír sincs róla,
gyűrött fénykép, karja ölbe`,
kívülről szárad csak könnye.
Pokol suttog, bomba ketyeg,
verejték-homályban szemed.
Pirosat vágd! – sürget a félsz –
fontold meg tán, úgy tovább élsz.
Tizenéves élted sarja,
kérj akármit: nem akarja,
szókard szikrák – lassíts, felnőtt,
csöndnek dőlve, hallgasd meg őt!
A boldogság kanyargós útja
Nőtt bennem balra egy különös szálloda.
Vendégek csapata mily bogár is? Csoda…
Van számos törzsvendég, s ki ritkán jár oda –
mind a titokzatos tulajnak záloga.
Földszinti zugában bóbiskol egy költő,
magába forduló, aligha tündöklő,
ám ha egy más vendég kacag, vagy néha sír,
ujjára kapja mint bábot, s belőle ír.
Hajnalköd-köpenybe beburkolt ‘bon vivant’
tér be a kis konyha friss kávé illatán,
csizmát fénytűzbe vág, bort tölt rá a borra,
s szerelmet sóhajt a sziporkázó porba.
Éldegél velük egy fényűző fényképész,
falait díszíti – ne nevesd – fehér mész,
megfakult retinán szilikon képpontok –
tökélyre törekvő, művészi létgondok.
Sakktáblát szemlél egy szigorú számtudós,
misztikus partnere titokban csillagjós,
múltjától nem tart már, jövője ruhatár,
számára Idő, mint sakkórán, hátra jár.
Egy aggódó apa gondozza a kertet,
türelem-tüneményt ide-oda kerget,
nyeseget és gyomlál, öntözgeti sarját,
virágból, gyümölcsből ki tudja még mit lát.
Zongora fogsorán kétmollkezes táncol,
esernyőt feszít ki padláson a vándor,
szél szava repíti, négy fala mögötte,
borostyán-pillangó-élmények örökre.
Csendes már a csarnok, halk tücsökszó messze,
csigahátú portás, talp csosszanó nesze.
Álom jár fejekben, s átélem e testben:
szálloda száll ide, száll oda énbennem.
Hová lett a tavasz
I.
Mennél – bilincs sem köt. Másért vagy teérted?
Hová lett a tavasz? – eltöprengsz, nem érted.
Tudás, mint zeneszó, zeneszó, mint élet,
könny írta fűzfaág tiszta érintésed.
Élet, mint pillanat, elröppen, szétszalad –
széltépett színdarab szakadva fennakad.
Ólomsúly mellényben földre hull, talpra áll,
körbenéz reménnyel, szárnyat bont, újra száll.
Út pora mosdatja, két szép szem támasza,
erében napsütés, mosolyban válasza.
Ne halld meg jég-szavát hollónak, itt a tél,
ne halj, ne alkudj még – a tavasz benned él!
Kedvenc versemről
figyelj! csak egy vers …
erős vagy üres, szelíd vagy nyers,
rajtad is múlik ám:
hallunk s látunk
ahogy elvárások vezetnek,
mint vakot a kutya, s kutyát illatok,
pénzt zsebelnek
mint bank vagy bandita, hisz ugyanazok.
nyárvég illata kipihent fáradtságot olt belém …
karácsonyi ízeket, miket októberi színek
löknek tova szeptember elején.
November című versem keresem …
elveszett …
bár fülembe zeng még pár sora,
meg nem rokkanó
emlékezetemben utazom oda:
“fekete utcák, szavak fehérek,
kezem kezedben megpihen.
ne jöjj még búcsú ó könnyízű csókkal,
…”
de jött, tudod, hogy jött, hisz az volt
quantum események rezgő véletlenébe írva.
nevezd sorsnak, vagy döntésnek …
hiba!
nem látni, mily kicsik vagyunk:
oly kicsik, hogy az univerzum
legkisebbjei is legyőzik akaratunk!
írtam túlcsorduló szerelmet,
írtam önemésztő fájdalmat.
rég volt mindkettő, életpor lepte már …
egyik a másikról szól, másik az egyikről,
mindkettőt kívánod, s egyiket sem … bár
kövek közt folydogál az élet, híd rajta tapasztalat,
s elúszik alatta lassan a dinnyehéj …
Attila olvasta saját verseit? …
képzelem, amint megírta tizenkét sorát …
csak lassan tűnődve …
lobbanó éji fényben csiszolta gyémánt ragyogássá
az utolsó négyet.
újra és újra, szemével itta fel szavait ott ülve,
az alkotás útján, hol az idő megáll kihűlve,
hisz a gondolat egy átlátszó fénysugár …
s az öreg falióra ingyen üti a lét ritmusát.
hisz így volt, így!
ismerem a művész éjjeli lelkét,
az alkotás mámorát, a quantum rezgést,
melyben egyesül két dolog:
ami sose volt, s ami örökké lesz ezután,
mi ragyog.
művész, mely e két létet összefonja,
s ő ott áll középen, semmi és minden határán,
hol dimenziók szűnnek meg, majd születnek újra …
s körötte mind mind … a csillagok.