Seregély

testem belelassul az októberbe,
de e szív üde, van hát szívügye még,
elmémröl a foszló pernye pereg le,
míg fákon a morc ősz színtüze ég.

ma nem kerek írni világ-nyavajáról,
mi végre a tompa, a bús heveder?
a káosz itatta talán poharából,
vagy ívta az őt, s lett gőz-siheder?

te félrelököd tán mind, amit írok,
ki egyre utálni, tagadni akarsz –
humorban, az észben, a szívben bízok,
ne kösd rám béklyód, úgyse zavarsz.

ha látom a kéket, látom a szépet,
a gondolat árja csapat seregély –
mesélj hercegnőm, ennyi az élet,
te várj csak ránk, vár még sereg éj.


Az őzek és bolondok hónapja

III.

centurió kvadrigáját
mustrálgatja ezredes:
‘védekező képessége
mustárgázban nemleges’

triciklijén teker tovább,
biciklizni nem tud még –
‘egyensúlyom megőrizni
picit megy, de felbuknék’

küklpsz ment az optikushoz –
mondom én, hogy nem jól lát –
Odüsszeuszt sem találja, s
monokliját ellopták

pohár tejről jut eszembe –
de ciki – strandon tehén,
monokininél kevesebb:
decikini jobb nevén

kérdezheti az olvasó:
‘szerepelt itt őzike?’
Kosztolányit hadd idézzem:
‘szegedi őz őzik-e?’


Barcelona

lágy nyári szelében az est küszöbén
hol gótika szárnyal róma kövén,
egy görbe kis utca visz újra meg újra,
s a századok árván lépnek elém.

‘pingálta’ Picasso, s álma Dali,
virágot hintett rá Gaudi,
cserfes papagáj pálmán a király –
vállán hozhatta hajón valaki.

Szent ‘tortán’ gyertyák felfele törve,
Családban az ember az isteni törpe,
a hajnal fénye homokcsipkéken,
s a kőcukor olvad az égi öbölbe.

a múlt csen a mába tapasztalatot:
e kórhaz, lám, hogyan önt alakot,
hol koldusa lakhat aranypalotát –
s kisértenek egyre tapas-falatok.

ha húszezer ajkon zendül a dal,
egy hős pediátort éltet a kar,
a labdakirály csele messzi közelbe’ –
már zsebben a serleg, a nyert viadal.

utcákra feszült ki a mértani háló,
és csepp kapualjra sem árt kis nouveau –
a tenger sója a bőrbe ivódva,
egy békesziget ma az éjjeli szálló.

varázsol a szíven a bája, az arca,
erében pezsg a szabadság harca –
megkapja talán sok hű katalán –
Adéu, Barna, i fins ara, Barça!


Az őzek és bolondok hónapja

II.
Hannibal ante portas

Kis juhsajtér’ lemész, Péter?
Jaj
ne aggódjon, Yanni bá! L-
ehetne itt az is kérdés,
e-
mancipál-e Manci, Pál,

s rágós falat-e pacemaker –
már
ha az ember kannibál.
Akiben protézis térd és …
hát
nem kell annak annyi bál!

Holnapom még jó lesz mának,
s a
PIN-kód engem aktivál –
madárzaj ez ma kint éjjel
vagy
görcsöt kapott madrigál?

Analízisből megvágtak –
kis
kandidátus kandikál –
nem lesz elég ennyi vészjel?
‘ré-
gen portás volt Hannibál!’


Ha volna még

Barátaim, ha volna még ma szó az ajkamon!
Az alkonyom se szürkeség, a rúzsa pesti vér,
parázsba fúj, s az őszelőbe márciust igér.
Szemembe súgja, él a vers, hogy itt az alkalom,
tiéd bolondos életem, tiéd, ha adhatom.
De szív, mi búj, csak elpirúl, s a bók elől kitér –
barátom, ó ha csókja sütne bár az ajkamon!

A láng hevét dalomban én ma el nem altatom!
Sziporka még a forgatag, zsarátnok esti tér,
a csillanó kutam legyél, ha szomjam inni kér.
A naplemente homlokát öledbe hajthatom –
barátaim, s a szép leány a szó az ajkamon!


Republic

ha elkártyázták a kéglidet
s elnéptelenedett a Népliget
ha nincs jó meló, mi még fizet
ha szomjan halsz, sem iszol vizet

ha nem vagy sógora senkinek
és túl nagy a lapod betlinek
ha söröd még télen sem hideg
vagy Kim Jong beint a jenkinek

ha hátba is vág a bányalég
ha csajkád mélyén hányadék
ha hiba is vagy, meg a százalék
kiáltsd, hogy NEKEM EGY LÁNY ELÉG!


ne várd a mát
szeletre vágva a tegnapok
ne várd a mát
kukába dobva a holnapod
ne várd a mát
levesbe hulltak a csillagok
ne várd a mát
teérted kétszer is meghalok

teérted hétfőn is meghalok

miattuk kedden is meghalok

örülhetsz, szerdán már nem vagyok
ne mondj imát
miattam isznak az angyalok


Quimby

hajtünemények
selyme az este
fürdik az ének
sörben a teste

zendül az A-moll
rajtuk a fények
orrkarikámon
péksütemények

csusszan a holdfény
háton a fagylalt
vén kutya holt éj
százfele vagdalt

szőke gitárban
bújt el az élet
füstfalu bárban
taps tüze éled

szürke vitorlám
mossa a szappan
whisky a torkán
két keze vajban

csusszan a holdfény
olvad a fagylalt
vén kutya holt éj
százfele szaggat

szőke gitáron
csókol a dallam
s rám ül a párom
szép szeme halkan


Az őzek és bolondok hónapja

I.

sokan kérdik, hány az óra –
az én órám sose hány –
sokan kérdik, hogy a pengő
peng-e, de úgy igazán.

számegyenesen a számok,
mért nem görbe mindahány,
s abból, melyik körbe görbe
pengőn mért huszonnégy áll?

lám az én szám mindig görbe,
sült bolond, ki téged vár,
kis gerlicém, sült galambom,
repülj számba, gyere már!


Mantra

sajt ez a lányka
na
rúgja a kánya
légy te a párja

sajna fiacska
a
lány aki csacska
nem pisze macska

s medve ha pőre
se
lőre se bőre
elitta előre

bal proteinben
és
Boe szeles ingben
gyúrt meg az isten

s mindaz az álom
a-
mit keze rámnyom
ülve beváltom

jobb ha belátom
hogy
egy csak az átkom
hindu barátom

nem hat a mantra
az
ötröl a hatra
higgy temagadba’


Az egy miért nem prím?

kacsint a kengurú, ölembe bújt
az őszelő csitít el új l’amour-t
napóra kattogás az éjbe fúlt
zsebébe vág idő, s maradsz a múlt

be zöld e Föld, fehérje lesz fakó
sok éhezőt teremt a földlakó
ne írj haraggal, ütve sem perelj
ha vág az él, merőlegest emelj

de ez divat ma – mondta jó anyám
ha nem futotta új ruhára tán
el is siratta mára már a nyár
egy utcahossza szöszbe szállt a nyár

nem ölte módi szívemet sosem
nem ölt a lőszer, ölt a vodka sem
lehalkulóban összecseng a rím
s ma jól tudom, miért nem egy a prím


Fehér rózsa

benned
vágyam lágyan bolyong
bolond érzés
s féltés
gyermek-kezek nyújtva újra kérnek s érnek ujjal
új dal új íz
kútvíz s cipó
kiló
a kín akin forró porhó lebben
zsebben kihűlt-kisült zsemle estebéde
béle foszló
oszló ködben döbben szamár
ha már e vers se ver s kósza próza
számban
számtan minden isten

álmom várom ébren
ében szemed nevet s mondod
combod csókja most a kenyér
fehér rózsa
rozsda marta falra harmat
altat
arc ég
hagyd még hűsét
hűség
vermed


Fénytörés

Halászmadár a szív, a mélybe lát.
Az arcod elpirult, s szemembe vágyta,
te angyalarcu, büszke jenki lányka,
az ifjuságreményt – regénye várt,
elálmodozni oly sok éjen át.
De gyűrü csillanás: való világa –
halászmadár, a köd szemedre szállt.

Ha szólna szám, ha dőlne mind a gát,
a fénytörésen az se korrigálna –
ma szén kövén törött Giardini álma,
s a tollba, szárnyba tépve hűse fájt –
halászmadár, ki hív a vízen át?


Back to Top