Gyarapszik, és megéli perc-tökélyt
megannyi lét, világa színpadán,
titok borítja mozgató személyt –
az égitestek írta Sors talán.
Az ember is, miként a flóra él:
virul, s enyész, az Ég determinál,
kicsattanó az ifju, csúcsra ér,
de tetterő kopik s a szélbe száll.
Mi széped: elmuland – ma még dicső,
de feldereng a rád leső veszély:
ha összesúg a vég s galád idő,
derűs Napodra törne rusnya Éj.
Megóv a vérre-ment csatám – heves,
de újraolt szivem, hol ő lenyes.
William Shakespeare – Sonnet XV