Letűnt korok tanúi, krónikák,
idéznek oly világi-égi lényt,
a himnuszokbazengte vers-imák
e szép előkelőre vetve fényt.
Midőn herold kikürtölé a kéz,
ajak, szemek dicsét s a jó okot,
a pergamenlapok közül kinéz
amit te épp uralsz, mi birtokod.
E cifra tollvonás a jóslatod,
a mába régi szó elővetít,
de látomás: mit egy se láthatott,
s nem értheté valódi ékeid.
Tanúiként, ki vagy s mi látható,
csak ámulunk, de nincs terád ma szó.
William Shakespeare – Sonnet CVI
Ne búslakodj a tetteid miatt;
A rózsa báj, de tüske ott lapul,
s a lárva búj’ sziromlevél alatt,
a Nap s a Hold van úgy, ha árnyba fúl:
Ki él, hibáz – De ím, e kezdetén
a szép szabadkozásaim hada:
palástolom ha vétsz, s leromlok én –
ürügy mi több, kevés a bűn maga.
A testi bűnöd ész befesti, bár
eképp, ki vádol én vagyok, s ki véd
csakúgy – magam perelhetem; s az ár:
szakadt-szeretve-gyűlölök feléd.
A bűnsegéd keserve szól, ahol
te tolvajom, ki édesen rabol.
William Shakespeare – Sonnet XXXV
E női arc, Világ mit alkotott,
az ark-szerelmem, ámde úr e nő,
szelíd galamb, de mégsem ingatott
divat szelén; se csalfa, mímelő.
Ha rám tekint – s a szem se forgatott –
aranyba von, s uralkodik szinen:
kitűnik ő; körötte megkapott
a női lélek és a férfiszem.
Szülő Világ a lényed adta – nőt –
de hölgyszerelme visszaforditott;
A ráadás, mi boldogítta Őt,
nekem mit érne? Hűvösen hagyott.
Mivel Világ kiszúrt-a nőknek ék,
elég a lelke – többit ők vigyék.
William Shakespeare – Sonnet XX
Rövidre fogd a gyászt, ha meghalok,
csupán amíg harang adá jelét:
piszok világbol épp elillanok
a mocskosabba, férgek étkeként.
Ne hagyd, sebed szakítsa olvasás
ha néhanap soromra visszatérsz;
reám, ha fáj a visszagondolás,
felejts csak el, nekem te többet érsz.
A könnyedet sorom felett ne sírd,
midőn e test a sárga porba vész,
eressz te el, de még nevem se hívd,
magam s szerelmed így a semmi lész.
Nehogy keservedet lenézze más,
a szenvtelen világ s a gúnyolás.
William Shakespeare – Sonnet LXXI
