A szépet is kifesti még szemünk,
ha belbecsét sugallja látszata,
a rózsa szép, de többet ér nekünk
a csepp olaj, mi lelke párlata.
Csakúgy, miként ez illatos, nemes,
a csipke színe dús sziromruhán,
bohón csapong, ha nyári nap szeles,
a tüske közt tanyáz, s kacsint buján;
de mind a küllemé, s a tiszta vágy
helyett a vége hervadó magány.
A rózsa éde mint halálos ágy,
mi boldogít – nem úgy a talmi-lány.
Te bájos ifju, rád se vár a sír,
poéta lesz, ki díszüvegbe ír.
William Shakespeare – Sonnet LIV