Ha hallgatom hogy óra csendbe üt,
tavasz ha múlt, s a rémes éjeken
a hervadó virágra Hold se süt;
miként ezüst tör át az ébenen;
sudár fa áll a lombhajába tépve,
s az árnyaveszte csorda tétován;
tavasz-vetés, ha gúzsba kötve kéve,
bökő szakáll a Szent Mihály lován,
eszembe jutsz; Idő konok nagyúr –
Feladja mind magát a szép dolog,
miként a régi hull, jövend az új,
tiéd se más – kaszája gyors forog,
mi ellen oltalom csak egy neked:
szemébe fog nevetni gyermeked.
William Shakespeare – Sonnet XII