Koros nekem sosem leszel, csak az,
kihez tekintetem kötött a’nap,
aként maradsz te szép. Letűnt tavasz
bozótsörénye harmadíz hajat
veszít, a parfümédes április
hamar kiég – a harmadik nyarán,
s a tél, a három, ölte őket is.
Üdébb te vagy csupán, ragyogva rám.
Akár napóra lépte hangtalan
lopóz, ha szép fakul, se látható,
ki napra nap tekint, miként magam
csak állni lát időt, szemet csaló.
De jól figyelj, jövende nemzedék,
a Szép elébb sütött, s letűnt ez Ék.
William Shakespeare – Sonnet CIV