Rabod vagyok, ki’ dolga semmi más,
csak egyre várni, lesni vágyadat,
magamra nincs időm – se megbizás,
mi ritkaság, a kénykegyed ha ad.
Habár körötted óra körbe jár,
panaszkodást a végtelen se szít,
keserves óra fel se tűnt ma már,
s ha búcsut intsz, magány se tántorít.
Irigy szavam se fedd, se félt, se kér;
Mi dolgod és miért vagy itt s amott:
a tompa gondolat csak addig ér,
hogy az, kivel ma vagy, mily áldatott.
Vigyen szived, ha jólesik, ne szánd
ki így szeret: bolond, legyet se bánt.
William Shakespeare – Sonnet LVII