Szemem lehunyva látok élesen,
kinyitva oly sivár a nagyvilág,
ha álmodom, ragyogsz te fényesen
a vaksötétbe, mint a napvilág.
Akár csak árnyad ül szurok-falon,
a drága fényed azt is élteti,
mily ámulat lehetne nappalon
a Lényeged, mely árnyadat veti.
Szemem mily áldatott lehetne ott –
az álmaim ha toll, valód a szárny –
ma alva éj varázsa elhozott,
de ez csupán szivem-derengte árny.
Hiány borong, az éj-napokban élek,
vigaszt hozók: a fényragyogta éjek.
William Shakespeare – Sonnet XLIII