A testem elcsigázva, ágyba lök,
s ha sóhajom kisérve elterül,
le mégsem áll a szín, az út örök:
amíg henyél, a gondolat repül
feléd; e messzi, átmenő helyen,
zarándokútra hajt a buzgalom,
szemernyi szemhunyást sem ád eszem:
sötétbe mélyre néz, akár vakon.
De láss csodát, a játszi képzelet
elém derengi szellemárnyadat,
a függönyén ragyogja képedet,
s az éj is arca-válta lányalak.
Nyugalmat ím nem ád mi sem nekem:
elébb a munka, s éjjel ékkövem.
William Shakespeare – Sonnet XXVII