Bevallom én, nem is szemem szeret –
naponta látja számtalan hibád –
hanem bolond szivem, ki meg se vet
s a vak szerelme festi glóriád.
Fülem se vonzza puszta hangzatod,
csakúgy nyakadnak íve ujjbegyem,
sem orrom, és a nyelv se hívatott,
gyümölcseid veled hogy én egyem.
Öt érzetem s az összes elmeél
se fékez ily szamár szökött szivet,
ki emberárnyamat lelökve tér
eléd, s vazallusod gyanánt fizet.
Csak annyi hasznot ád e szenvedés,
hogy egy, ki bűnbe vitt s ki büntetés.
William Shakespeare – Sonnet CXLI