A láz ural, bolond beteg beléd,
szerelmem érted ím a kárhozat,
a morbid éhem egyre hajt feléd:
a tűzre víz helyett ki fát hozat.
Recept s kenőcs mihaszna vártak ott,
az orvosom remélte írt talál –
a józan ész – morogva elhagyott.
A rossz beteg belátta, vágy: halál,
se menthető s nem is kezelhető
e kór; valót tagadja elfajult
szavam, s az őrületbe kerget ő.
Ki rám tekint, legyint: a tébolyult,
‘ki hitte szűzi vagy, beléd bomolt,
s ma féli éjsötét-szurok Pokolt.
William Shakespeare – Sonnet CXLVII