Be sok merengtem égre érkezőn,
ki hegygerinc-simítva nyájasan
terítte csók a harmatos mezőn,
s patakra szórt varázsa színarany.
De lám, a póri fellegek felett
a rút homályba vész tüzes golyó,
az árva föld lesé: fejetszegett
a fény nyugat felé eliszkoló.
Miként a’nap mikor nekem kigyúlt,
csupán reám ragyogva hajnalán,
de röpke óra múlva színe hullt,
veszett a fellegek magaslatán.
Szerelmem épp olyan maradt belül,
hisz árny eföldi fényre is vetül.
William Shakespeare – Sonnet XXXIII