Tükör tanúd, miként enyész a test,
napóra árnya vitte perceid,
a lelked ír, üres lapokra fest,
s a Könyv, az elme, mind’ tanul s tanít.
A ráncaid – tükör-könyörtelen –
a szájak, ó, megannyi sírgödör,
lopóz napóra, lépte sejtelem,
idő a tolvajod, s ki elsöpör.
Ha gondolatnak árja, súlya fed,
papírra vesd, ha terhe már nehéz,
s reád kacsint az elmegyermeked,
hogy önmagaddal újra szembenézz.
Gyakorta fend az elmeéleket,
gyönyör, s teremti gazdag életed.
William Shakespeare – Sonnet LXXVII