Ne mondd te, csaltalak! S a lelkemet
ha kebled őrzi rég, feladni, pont
miként a testem adni, nem lehet.
A láng hüvösb, de csaltalak? Ne mondd –
talán a messzeség miatt hiszed.
Fiú, ki tékozolt, ma visszatért,
időre, hűen önmagam, s vizet
hozok – eredj a szebb ruházatért –
mosom, mi foltom; ám te hidd, barát,
kisérti bár a vért, a húst, a szót,
taposni dőreség Világ sarát –
a semmiért cserélni mind e jót.
Egész világ, egész, mi dicstelen –
te rózsaszál, te vagy, ki mindenem.
William Shakespeare – Sonnet CIX