Kebel vagy: éhem, éltem-adta tej,
szelíd eső a szikkadó rögön;
A harcom érted ím: fukar delej,
a láz, s aranyba markoló öröm.
Veled hol édesebb a rejtezés,
hol ünnepély, ha künn ragyogsz velem,
e kapzsi büszkeség a létezés,
de szemhunyást sem ád a félelem;
Reád tekintek: úri dőzsölés,
s az éhe mar, ha messziség borít,
tekívüled nem él gyönyörködés,
az egy csupán te vagy, ki mámorít.
Örökre nincstelen s mohón faló
e két-kanállal-éve koplaló.
E szonettet tisztelettel ajánlom Szabó Lőrinc emlékére.
William Shakespeare – Sonnet LXXV