A két szerelmem – üdv s a kárhozat –
fülembe suttog ülve vállamon.
A jobbik: úri, tiszta áldozat,
a bal: sötét, talányos ártalom,
a bestiám; pokolra vinne már,
s ezért a csalfa, színfalak mögött,
a szendelelkü férfiszentre vár,
s ez angyalomba bújtat ördögöt.
E bűnt magam csupán gyaníthatom;
a rózsarejte két barát kihág,
ha messze tőlem; és az angyalom
be is fogadta tán az alvilág.
De óhajom szeretteimre végig:
ha tette, szentemet ne sértse vérig.
Utószó a fordítótól:
A záró sorpárban a kettős jelentést megőriztem, de abszolut szándékosan öltem ki a durva gúnyt. Ha a szonett azza indul hogy két szerelmem, akkor a zárás nem szabad, hogy vásári komédiába fúljon. Legalábbis nem itt.
William Shakespeare – Sonnet CXLIV