Ha képzeletböl állna mind e test,
s az alkotója lenne tűz, a lég,
nem ülne rá teher, se volna rest;
feléd szabad’ repítené az ég,
ha messzeségbe vittek is szelek,
nem áll elébe gát, a tér s idő,
se kontinens, se görbe tengerek –
csak egy szavamra ott teremne ő.
De gondom öl, hisz ugranék, s lesújt:
e fürge gondolat nem én vagyok –
a föld, a víz, mi rótta rám a súlyt,
a perce lomha, búslakodhatok.
E két elem ha gyúrt, mit ad neked?
A bánatuk jelét: a könnyeket.
William Shakespeare – Sonnet XLIV