Szeretni bűn, s utálni szép erény?
Te firtatod, ki bűnösen szeret?
Magadba nézz elébb, enyém szerény,
s tiéd, a pletyka tárgya, szúr szemet.
Ne szólj te meg; rubin, világi ajkad
hamis pecsétje feddje vágyamat?
s az utca kérje számon újra rajtad
a megrabolt, az éhes ágyakat?
Eseng szemem – legyen jogom szeretni –
miként igézed őket, úgy akar
ma szánalom-magot szivedbe vetni,
s az árnya majd be téged is takar.
Te azt remélsz, amit nekem tagadsz,
s magad nyomán csupán magad maradsz.
William Shakespeare – Sonnet CXLII