A régi verseim hazug szavak,
az is, mi mondta: végtelen szeret,
tudatlanul beszél a szív, ha vak –
a végtelen kitáguló lehet.
Idő kezén mi sem maradt egész:
se tetterő, s a büszke eskü sem,
az éle csorbul, és a szép enyész,
miként parancs, amit király üzen.
Miért ne hitte volna akkor azt
szivem, hogy úr Időn, a zsarnokon,
s bizonytalan felett reményt fakaszt
szeretni napragyogta hőfokon.
S a változásra az lehetne jog,
hogy Ámor is gyerek, ki nőni fog.
William Shakespeare – Sonnet CXV