Nehéz az út ma, lenne vége már,
a búcsu jött velem, mi összetör;
nem izgató a cél, hiába vár,
hanem mi’ messze tőled, az gyötör.
A hátasom vivé a terhemet,
a dupla súlyt, s alatta vánszorog,
a régi pára érzi lelkemet:
tetőled el, sietni nem fogok.
Mozogj, te ló, morogva sarkalom,
a vékonyába döfve vérmesen,
nyerít az árva, hangja fájdalom,
s belém hasít nyögése élesen.
A gondolat, mely Útra ráborult:
a bú előttem, ám mi szép, a múlt.
William Shakespeare – Sonnet L