Gyakorta látlak én, melódiám,
a szűzi virginált simítani,
e fém-a’kord-varázsu ládikán
a hallgatód szivét vidítani.
Irigy vagyok: bezsongva pengetők
e bársonyos tenyérbe símulók;
pirult az ajkam, oly merészek ők,
nekem ha érne mind e fürge csók.
De volna ajkam ott botok helyén,
hogy érje izgató, szelíd kezed;
a sétaútja disszonáns zeném:
a holt fa élvez, ám a test eped.
Pimasz rudak, kegyed nekik mit ád,
övék ha ujjad, add a csókra szád!
William Shakespeare – 128. szonett