A csalfaságod egy napon, ma már
javam, s szivem ha dúlt, nyelem szavát.
Alázkodom, bevallom én – habár
acél valék, ma nem leszek galád.
S ha úgy zilált ma fel gyalázatom,
miként tiéd a’nap, pokol-megélt,
a zsarnokod, ki csalt, ma láthatom
mit éltem akkor át lenézteként.
Idézte volna bár az’ éjt eszem,
a bánatos szavad mi’ fájhatott,
s miként te kérted ott, ma kérhetem
a drága balzsamot: bocsánatot.
A régi bűn erénybe hűlt helyén
feloldozód leszek, s te légy enyém.
William Shakespeare – Sonnet CXX