Jobbak ezek a csajok

Katától gólt kaptam,
Gizi megvert –
te
láttál már ennyire
peches embert?

Betti gyertyát cserél,
én meg alsót –
dol-
lár-Bill-ed lehetnék
és nem apród!

Edina jobban főz –
nyelem némán –
a
7-es buszt lekéstem,
mi vár még rám?

voltam ám szerelmes –
picit lángolt –
s egy
póniról leestem,
az is lány volt?

rághatom körmömet –
úgyse hízom –
hé,
segíts meg, Csetamás,
benned bízom.

Maggie-kém elkerül,
Jenna sem lát,
a
franc vigye, eldobom
ezt a pennát.

egy a baj, míg a Föld
körbe-körbe,
csak
belétek fool egér –
és a sörbe.


Egy nyom a hóban

II.

arccal a hóban,
a hóban az arcom,
jég a virága,
cirádát karcol.

mámora józan,
a hűse az ajkon,
lányka-varázs-vér-
kéke a harcom.

súly van a bókba’,
de hangja a pardon,
fénycsöve búgja:
eremben az argon.

furcsa e szólam,
e pír ma az arcon,
égnek a sejtek,
elillan a karbon.

szólj, te a szótlan,
a hó se takarjon,
fújd le szivedről,
össze ne asszon!

éj-tüze csókra
felolvad az arcom –
ördögöm Amor,
egy angyal az asszony.


Oldódom

polcomon a múlt
pár eldőlt könyve
helyére kerül
s lám
a borítók alól kihull egy-egy lepréselt rózsa.
egy szál
ki
nem egy
de egyetlen volt azon az estén.
már vágott nyakú
de még élő testébe
mi temetkeztünk.
s most
poros tenyeremben tartva
oly üres már.
akkor még mily erővel préseltük bele a pillanatot
s vakon nem láttuk
hogy a szerelem préselt minket –
majd az élet-tektonika
mélyebbre
még mélyebbre.

mára kikristályosodtunk.

… ?
á, ne hidd!
a szenet
akkor rég
eltüzeltük jégvirágos éjeken.
mássá kristályosodtunk.
vesém s epém
próbál gyöngykagylót játszani
már meghallom
ha nemet int fejem
s odabent
a spájzban
ropogó szeretet-kockacukrokon és
tapasztalat sótömbökön lépkedek.

vízben azért
oldódom.

talán íz vagyok még egy kanál levesedben
talán megédesítem még egy lányka teáját.

talán szerencsés
hogy az élet esszenciája
vízben oldódik

a játszóterek faforgács piszka
a C vitamin
az esti nyál-fogkrém shake és a tegnapi ebéd
szőke mezők vörös hajtincsei egy – valaki számára – dicső csata után
a lángoló csónak a Gangesz vizén
a só
a cukor.

oldódom.

lett
aki
a gyűlölet gránitjába kristályosodott
s most a víz mélyén –
hadd találgassak –
mi mást tehetne
mint tovább gyűlöli a mát.

van
aki
csak átlátszó műanyag palack lett
s ring az óceán vizén
az örök élet reményével –
vagy kárhozatával.

látod?
ha gyémánt lennék
s a vízben láthatatlan
még csak nem is olvadnék a teádban
kicsit
megédesíteni.

oldódom.

jó lesz ez így.


Csend a sorok között

nem bánt a csend a verssorok között,
fehérje több, mint térinverzió –
a rejtekén a quark sorsüldözött,
és reszketése új dimenzió.

nem bánt a csend, ha nem köszönsz ma rám,
nem bánt a zaj, ha mindenki nevet,
és jól tudom, te nem lennél arám,
de nem tudom nem élni szívemet.

nem bánt a csend szemed s szemem között,
hol fény verődik végtelenszer át,
ha nézlek én, nyakamba gipsz kötött,
s szemem lyukán, az Úr tekint terád.

nem bánt a csend a szád s a szám között,
fiókaként, ha várom, míg etet –
mert mondd, hogy ’emm’, s szakadnak számközök,
ha tercelem rá cét s a négyzetet.

nem bánt a csend – a nagylemez lejár –
nem bánt, ha kérdik: hol jár még eszed?,
egy halk barázdán körbe-körbe vár,
míg érte jössz, s a tűm odébbteszed.


Fedezetlen csekkek

lassan kortyolgatva iszom a világot,
az ízeit a múló nappal élvezem,
jól esne, de tényleg nem várok virágot,
és ritka, ha a tárcám kezembe veszem.

fedezetlen csekként írt meg a költészet –
a hórihorg kerítés, s rozsdás kiskapu –
támasztottam létrát, görbét is, meg szépet,
s csalánt ha ültettem, hát jöjjön földgyalu.

fedezetlen csekként írt meg a magyarság –
az ötszáz év sebéhez lusta voltam én,
döngetni a mellet, micsoda badarság,
egy ember légy először, s aztán csodalény!

fedezetlen csekkek, isteni szempárok,
mik elkerültek sokszor, mint a szent helyek,
mért hülyítesz, isten, hányas buszra várok,
s a vitorlámon, mondd, mért nevetnek szelek?

ementáli sajtban rám tapad a vákuum,
bár csókod tapadna, lánykám, dobd el dumád,
sakktáblámon tarka mezt visel a bábum,
nehéz mindig győzni – a multiverzumát!

zajtalan ősz leszek, nyártól elmaradva,
csendben lépted nyelni – kell-e több ok élnem? –
koldusotok lészek márványba faragva,
tüzes víz a jégre – s te légy mind, mi én nem.


Szavannák fia

Kit baobab fa szült egy év utolsó napján,
kit átkarolt a csend a mangrovék között,
kit pelikánok szárnya simított meg arcán,
maszkok megigéztek, s titkuk belém szökött.

Sok gyermek szeme tisztán felragyogó ékszer,
sorsuk, száz bogáncstű, a húsomba döfött,
a szavannák porában emberi e kényszer:
szövőmadár lennék, van fám, és öntözött.

Bár akácia tüske bordák közt a fűszer,
s vérképem faux lion – ha bé sem öltözött –
feltör s örök a kérdés, a ‘voulez-vous danser?’ –
fekete gazellám, a szívem költözött.


Adj időt

Csepp tollhegyemen kicsavarva a bánat,
szó-színpatakokban a lapra lapult,
szép szem-szerelem-nyíl, mellbe-találat,
zsebembe időm vén rőt keze nyúlt.

Alcatrazi érzés testben az ének,
sok ködkürt hangja, s a Kína-bazár,
markolja a rács még, szökne az élet,
egy cápahad űz, s a lagúna bezár.

Kaszálnak a varjak – a festett falvak
a parttalan éjbe ledőlnek eléd,
hol gyermeki szájak az éhből falnak,
ott kékbe veszett a sok égi beszéd.

Hol tágul a mérték, hígul az érték,
zsírt kent horizontra nem-egy tudomány,
hol százon a nyolcat nyolcszor mérték,
ott emberi lét csak karpaszomány.

Ha dolgos az ember, az istene sem ver,
ki kortalan őre, cukorka marék,
ott bőrkanapéként gördül a henger,
és kődaru reccsen, a vas puha még.

Barátom az álom, a bárban várom,
s ő zászlót tör le a bástya fokán,
tükörbe tekintek, a váram várrom,
de nem nevetem ki hiún – mi jogán?

Bár szép szemeidnek a bársonya kámfor,
még vágyom a csókot, a mind sem elég,
ezt mondani kéne, de mondani százszor –
hát mondd, mielőtt majd elhisz a vég!


Seregély

testem belelassul az októberbe,
de e szív üde, van hát szívügye még,
elmémröl a foszló pernye pereg le,
míg fákon a morc ősz színtüze ég.

ma nem kerek írni világ-nyavajáról,
mi végre a tompa, a bús heveder?
a káosz itatta talán poharából,
vagy ívta az őt, s lett gőz-siheder?

te félrelököd tán mind, amit írok,
ki egyre utálni, tagadni akarsz –
humorban, az észben, a szívben bízok,
ne kösd rám béklyód, úgyse zavarsz.

ha látom a kéket, látom a szépet,
a gondolat árja csapat seregély –
mesélj hercegnőm, ennyi az élet,
te várj csak ránk, vár még sereg éj.


Ha volna még

Barátaim, ha volna még ma szó az ajkamon!
Az alkonyom se szürkeség, a rúzsa pesti vér,
parázsba fúj, s az őszelőbe márciust igér.
Szemembe súgja, él a vers, hogy itt az alkalom,
tiéd bolondos életem, tiéd, ha adhatom.
De szív, mi búj, csak elpirúl, s a bók elől kitér –
barátom, ó ha csókja sütne bár az ajkamon!

A láng hevét dalomban én ma el nem altatom!
Sziporka még a forgatag, zsarátnok esti tér,
a csillanó kutam legyél, ha szomjam inni kér.
A naplemente homlokát öledbe hajthatom –
barátaim, s a szép leány a szó az ajkamon!


Az őzek és bolondok hónapja

I.

sokan kérdik, hány az óra –
az én órám sose hány –
sokan kérdik, hogy a pengő
peng-e, de úgy igazán.

számegyenesen a számok,
mért nem görbe mindahány,
s abból, melyik körbe görbe
pengőn mért huszonnégy áll?

lám az én szám mindig görbe,
sült bolond, ki téged vár,
kis gerlicém, sült galambom,
repülj számba, gyere már!


Mantra

sajt ez a lányka
na
rúgja a kánya
légy te a párja

sajna fiacska
a
lány aki csacska
nem pisze macska

s medve ha pőre
se
lőre se bőre
elitta előre

bal proteinben
és
Boe szeles ingben
gyúrt meg az isten

s mindaz az álom
a-
mit keze rámnyom
ülve beváltom

jobb ha belátom
hogy
egy csak az átkom
hindu barátom

nem hat a mantra
az
ötröl a hatra
higgy temagadba’


Fehér rózsa

benned
vágyam lágyan bolyong
bolond érzés
s féltés
gyermek-kezek nyújtva újra kérnek s érnek ujjal
új dal új íz
kútvíz s cipó
kiló
a kín akin forró porhó lebben
zsebben kihűlt-kisült zsemle estebéde
béle foszló
oszló ködben döbben szamár
ha már e vers se ver s kósza próza
számban
számtan minden isten

álmom várom ébren
ében szemed nevet s mondod
combod csókja most a kenyér
fehér rózsa
rozsda marta falra harmat
altat
arc ég
hagyd még hűsét
hűség
vermed