minden éved
olybá tűnik
gyorsabban szalad el
letéped a tizenkét lapot
s már téped is a következő tizenkettőt
de, látod, egyszerű ez
ahogy fogy a
vécépapír
a tekercs egyre gyorsabban pörög
fizika
persze az üres gurigát meg
senki nem cseréli ki
s akkor
kellemetlen magányodban
csak reménykedhetsz, hogy
van valaki a fal másik oldalán
Van, ami kell,
s nem, ami nem –
te gyere fel,
ha Emi nem.
Mekibe’ kel?
‘Minit’ e ‘man’?
Repeta kell,
s a hami nem?
Ki sose nyel,
szereti, nem?
Nem akad el
vitamin M.
Ruha rühell,
betü-vetem,
reped a mell,
rap-Em-inem.
Hova terel
hideg eszem?
Csapon a jel –
van-e, min M?
Meg-a modell,
epekedem,
breton a mell,
heve, mi nem.
‘Ki-kora-kel’
e szerelem,
aranya lel –
s keze mimen!?
Szemen a jel,
hisz-e nekem –
valami kell,
s van-e, mi nem?
sajt ez a lányka
na
rúgja a kánya
légy te a párja
sajna fiacska
a
lány aki csacska
nem pisze macska
s medve ha pőre
se
lőre se bőre
elitta előre
bal proteinben
és
Boe szeles ingben
gyúrt meg az isten
s mindaz az álom
a-
mit keze rámnyom
ülve beváltom
jobb ha belátom
hogy
egy csak az átkom
hindu barátom
nem hat a mantra
az
ötröl a hatra
higgy temagadba’
II.
Sz. mester lazán átlép két igeidőt,
a táblákra jelzőt hány, s kihagy névelőt.
Istenek nagy sége ha már így nekidőlt,
nyom-a sziklán, tán érted is – a rád esőt.
Hé, Hermész, legalább adjatok taligát! –
kiált felvilágba, ám csak csend válasza –
Főnökség elillant … s még húzom az igát?
A betyárját, bűnhődés-becsületkassza?
Soha ki nem mondott szavakat keresve
gyűrtem a dombtetőt – hittem-e, örökre
ölel a perc mind-egy kövem alá esve
vagy repesve betűkért menne ökölre?
Némán vergődsz, scriptor? Hol abban a vigasz?
Csuhád alatt kódex, körmödre ég viasz.
Hang nélkül ne írj – ám benn, ha hited igaz,
tudd, még az istenekkel is lehetsz pimasz!
Magyar vagyok, s talán leszek,
halam se ton, naná keszeg,
zseton zsebembe’ nem csereg,
uzsonna sárba’ hencsereg.
Magyar vagyok, s talán leszek,
ha búza nincs, kölest eszek,
ne vágj ma hátba, istenem,
szabályaid nem ismerem.
Magyar vagyok, s talán leszek,
ezer regében elveszek,
fiacska kedden épp ezért
tanulta hét, a fő vezért.
Magyar vagyok, s tudom, leszek,
hazám szivébe’ termeszek,
eladni Őt, nem érdekel,
magyar le nincs ki térdepel.
Magyar vagyok, s tudom, leszek,
a toll, amit le nem teszek,
Attila lelke itt pezseg,
vonatra szállt, s velem cseveg.
Magyar vagyok, s tudom, leszek,
öleljetek ti ős hegyek,
ha nem hiszed, no, mit tegyek,
magyar vagyok, s tudom, leszek!
mikor úgy ébredsz, hogy a napvilág
madárdalát ronggyá aludta,
és markodban fonnyad a nagyvilág,
mint egy lerágott almacsutka,
ha mind felszürcsölted óceánját,
vagy talán kis csalfád elhagyott,
és már utálod a király lányát,
ha Atlasz szabadnapot kapott,
ha az Arktokat mind elfagyiztad…
mondd, mid lehet néked egy költő?
egy rózsaszín flamingód…? megingat
naptárban a száz emberöltő.
Zugába dobta borkabátját az alkony,
családka csendült rám, szép, szende kis legény,
Arany s Petőfi köszönt egyazon arcon,
elhullik városzaj s csosszanó járdafény.
Harminckét év ért körbe éppen e helyen,
ők vártak rám a torony beton szegletén,
ölükbe ülök, s fényképbe hajtom fejem –
Nagyvárad (hát hogy is hívnák másként?) e tér.
Hérakleitosz úr itt sosem sétált körbe –
az egybe kétszer nem igazsága kétes.
Hé, nemecsek, ráérsz? Meghívlak egy sörre.
Hogy csata lesz holnap? Akkor csak egy krémes?
Jó hónap diétát feledtet korty heve,
egy kacaj s új remény, medvebőr-áldomás –
hajnali repülőn, hogy ne légyen leve
túlsúly – dúl a múzsa, s félálom-látomás.
A ráncaim közt megbúvó ifjúságot
gyengéden simítja ki néhanap egy kéz –
nem lettem tenger-ész, de láttam világot,
sőt orvos se lettem, csak bohó szózenész.
Jelen asztalán FOGLALT jel, a sarokból
léda-csinszkák vad illata perdül körém –
ma még a cigifüst is szebb a csajoktól.
Kövér gáncsurak löknek az utca kövén.
Te, Sors, én véled kockát vetek, s szerencse
ha szembeköp, még tán birokra is megyek!
Hogy múltban s jövőben várjak én jelenre?
Csússz odébb, nosza, szoríts melletted helyet!
Rulett kerék az óralap,
és rajta én agyar-golyó,
pattogva szédül rám a nap –
a Styx mér’ nem magyar folyó?
Szent Lenin bácsi, nézz le rám,
ma megint aranyat mosok,
Kim Jong ellopta bibliám,
és izmosodnak izmusok.
Új fehér-vérsejt bandukol,
plazma-bárány, ma született,
ódon kastélyból új akol,
víz-böjt alatt embert evett.
Háromjegyű a decibel,
anyósülésem megremeg,
a dopamint fél-decivel
mérik, s a hangulat remek.
Egy dögös techno vág bele,
féklámpa lábdob ritmusát
követve villan, s jár vele
egy ABS-haláltusát.
Gyújtózsinór az ifjúság,
sok izzó ér a szív felé,
a hűvös ujjvég taktusát
sugallja forró fej belé.
Ha kérded, mi a szabadság,
megmondom én, mi az nekem –
ne gondold azt, hogy badarság –
egy szürke csík egy reggelen.
A messzeség előttem áll,
és benzinem túlcsordul ó,
míg hajnal áztat s fénye ár,
tenger felől betóduló.
kátyú.
már elég öreg vagyok, hogy
minden úthibára morogjak –
de még nincs olyan betegségem,
amiről hosszasan tudnék panaszkodni.
kátyú.
ez elég csúf volt.
felpúposodott kerékfal.
meg se láttam volna, ha
nem én viszem
az asszony kocsiját parkolni –
jobbra az enyém mellé –
és a bágyadt, libabőrös
márciusi napsütésben
el nem szomorít a látvány.
még tán kiszakadt volna, és
hopp, egy kereszttel több
riogat a rekettyésben
a 495-ös mellett.
pedig arra macerás
koszorút vinni novemberben.
főleg, ha –
másokra tekintet nélkül –
a belső sávban hal meg az ember.
pedig, ha valahol,
nem ott érdemes?
talán ideje leírnom
az összes jelszavamat
az utókornak.
majd versbe szedem őket, hogy
a hackerek
ne örüjenek korán.
kátyú.
veszek egy teslát –
az magától hazamegy,
parkolót is keres magának.
aztán kiderült,
az is belemenne a kátyúba.
pedig ő mesterséges.
kár, de
ettől legalább kissé fellélegzett
emberi mivoltom.
így aztán
inkább vettem egy
új gumit
a walmartban.
kátyútól keresztig –
teslák után vágyó pillantásokkal.
néhanap, ha egy kicsit
átülsz más kocsijába is,
talán szembesülsz pár hibáddal.
aztán persze vakarhatod a fejed,
mint a gumicsere után:
no, ezt most hova tegyem?
stressz-szesz fel
lehet, de meg nem –
sírkőzsír
I.
Nagyot szusszan dombtetőn a görög –
ma az átok-ülte táj is kegyes –
midőn a szikla völgy felé görög,
s ő a zsákjában borotvát keres.
Halandók csupán kövemről tudnak,
ám szőrborostyán sem kitüntetés –
én csak gürcöltem míg ők aludtak,
kérem, ez halmazati büntetés!
Loptam értük mindig-ifjúságot,
s most örök bűnhődésem én vagyok.
Szívütéseiben hiúságot
bolond, aki őriz – óvtak nagyok.
Karomból szerelmünk mélybe szaladt,
s kakukk-omlett lettem Főnix alatt.
Kandallójában tűz réges-rég nem égett,
lábán érzi, milyen messze ballagott,
nem hitte, hogy mind ily dermedten ér véget,
és kihunyni lát majd oly sok csillagot.
Tűnő asztalánál szenvtelenül mereng,
feje fölött oszlik már a boltozat,
világot vezérlő gondolata lecseng,
megszűnik remény, majd ok és okozat.
Foton vánszorog még végső útját járva,
elátkozott, kósza szentjánosbogár,
merre, hova menne, sem tudja az árva,
nem látta őt senki, s nem is fogja már.
Fekete lyukak sem rémítik a vándort,
elillant az mind, mint tócsa a napon,
ementáli lyuk, hol anyag játszott kámfort,
egykor roncstelep, most térhálóhalom.
Szemhéja mögött még egyszer leperegne
a megismételhetetlen élete,
karja hull, s szakálla szerteszét lebegve,
vég nélküli csendbe nyúlik éneke.
Olybá tűnik, tegnap volt születésnapja –
vihar fútt, vakítón tűzfehér kabát –
s fagyó mosolyával emlékezik arra,
élt egyszer egy Einstein, megértő barát.
Intelligens létek ígéretét vitte,
egyik sem lett több, mint egy-egy villanás,
hamar pusztult minden faj, amelyik hitte:
istent teremt, s aztán ő lesz ráadás.
Utolsó elektron – pont lett a sors végén –
kelvinista volt tán, már ha volt hite,
kondenzátumkútnak mozdulatlan mélyén
végálom-selyemre hull, mint tollpihe.
Elenyészett hát az idő is e télben,
régen nincs, ki érte szót s kupát emel,
nem sürgetik, kétlik, harangozzák délben,
s már szubjektív volta szót sem érdemel.
Multiverzumbéli rokonok nevették,
nem illett nagyváros zsivajába ő,
egyenes járásra s jellemre nevelték –
itt kitartás kellett, meg persze idő.
Csendes magányában, falusi idillben,
hol a részecskéknek legelészni jó,
itt lett ő az alfa, ómega, a minden,
s végül befolyásos kulcs-dimenzió.
Univerzumát a polcról leemelve
egy zöld kisdiák, ki sóhajt most nagyot,
mérges mozdulattal dobja szemetesbe –
ez a kísérlet sem élt túl egy napot.
