Címke: irónia

Hová lett a tavasz

vers / versciklus

II.

vérnarancs őszelő, koldusszív,
savanyú medvelánc táncba hív,
fakuló klórezüst sejtzsongás,
mellkasban ketyegő lemondás.
vérpumpám műholdja tétova,
tervezné utam, de nincs hova,
frissensült angyalszárny csábító,
molnárok féknyomán nyári hó.

tudásom ragacsos kottalap,
életem, oviba hordalak.
Kamcsatkán csasztuskám andalgó,
létem két részeges pillangó.
széltépett színdarab: tenmagad,
szögesdrót, szisszenés, fennakad,
alkonyba botorkál, meg-megáll,
szivarfüst megható, szembeszáll.

könnyekbe desztillált tisztaság,
csuklómon bilincs is ritkaság,
Orient expressz a gyorsbüfém,
fűszerem lágy ízű betűfém.
ólomsúly mellényben mellúszás,
oxigén, nehéz a búcsúzás,
csuromvíz pufajkám levetem,
s tavaszom egyre csak keresem.

jégholló, kapufa, hessmadár,
elég az én bajom mára már,
elgázolt kedden a száncsengő,
Mikulás, mit szól a Teremtő?
porrá tört, ízekre szétszedett,
ápoló kápolnám szép szemek,
mosolygós madárdal felemel,
emigráns gólyapár kelepel.

jobb szemem üveg, de ragyogó,
megleltem tavaszom, vacogó,
vérpumpám helyére beteszem,
hét napig egyébként sem eszem.
bárányok mosolya felhőtlen,
még jó, hogy idáig felnőttem,
hidd már el végre a kedvemért,
tavaszod mindig is benned élt!

A költő

vers

Hentes ácsorog boltja előtt, támasztja a falat.
Két-bés grafit mint hetyke sólyom ül füle mögött.
Tessék, urak, amíg csak tart! – szinte kafkai alak,
s a bádog cégér ritmusra nyekken feje fölött.

Sercen a penge, aztán ropogva göngyöl a papír.
Lüktet a kézmeleg élet, s a mérlegre löttyen.
Kalapok súgnak össze hátul – Ez a pasas fakír?
Hallatlan – szól egy bajusz – le fog fogyni de szörnyen!

Ha az agyamból vágnék túl sokat – cseveg a hentes –
csak hümmög mind, mintha vegetáriánus volna.
Jön a vállvonás, üres tekintet, és “gluténmentes?”,
s szedi lábát, hirtelen akadt valami dolga.

Más napon, ha a szívemből kerül ki nagyobb darab,
rászáll halt szerelmek és mislen szakácsok legye…
nem fáklya, perzselő, kérem… s nyelven sincs fölös harag…
igaz, talán éppen ezért is nincs, aki vegye.

Amikor meg húsomból szelek, s tán nem egyenesen,
ha mócsingos kicsit, esetleg súlyra nem elég:
“Maga már a kését sem tudja megfenni rendesen?”
Virslibe jó lesz… uram bocsá` macskaeleség.

Hideg betonon remeg a bárd rúzsos pici szája,
énem zsírpapírban, hitem egy csorba csemperész.
Éhes kutyák körme koppan be langy-alkony utcába –
s kampón lógva gúnyosan néz le a nemes penész.

Még inkább

vers

Hány ezer év, míg New York elsüllyed,
s ha átaludnám, majd ki ébreszt fel –
vanília égbolt, Hamlet nézi –
álomsatuból, mondd, ki ereszt el?

Atlantisz jegébe fagyott istent
zavart fel a sok ostoba kakas,
morcosan nyújtózik, krákog, kiköp,
országra vizel – felhőnyi magas.
Unottan új búvóhelyet keres –
tán egy hegytetőn haverja lakát –
megvetőn néz le kis vírusokra,
csak megy, már nem zavartatja magát.

Tanulna bár lábujjhegyen járni
sok teremtés-korona s -romboló! –
megy csak dél felé Atlantisz isten,
víz emelkedik, combját csapkodó.
Köd hátán egy öreg város lebeg –
kövek, mint sajt kockák, erő-lego –
turisták bársony mosolya őrzi:
“vas nélkül ez volt ám kemény meló!”

Kérdeztük, hogyan, mi volt az ára,
mit őriz mosoly, s gyomlál a láma,
kit várt a kő, és vajon ki vára –
spanyol, kaphatsz a fejedhez máma!
A múlt kútjában már nevük sincsen –
sem fájdalmukra megkésett vigasz –
kik megszállottan odakarmolták,
írni bár nem, de tudták mi igaz.

Atlantisz isten zöld teraszon ül,
kokalevelet rág, nyugalma kincs.
Ex-hegycsúcs szigetek körös-körül –
istennyaraló “Machu Picchu Beach”.

Szem

próza

Jobb szemem kissé
homályos
újabban,
s így nem csoda,
hogy egyes dolgok
elejtik értelmüket.
A dolgok mintha
kisebbek
is lennének,
ha a balt letakarom.
Most akkor
melyiknek higgyek?
Hogy tudná az agyam
ebből összerakni az
állítólag
háromdimenziós képet?
Mintha
a jobbon keresztül
foltosabb
is lenne a világ.
Olyan, mint amikor
a húsvéti ablakmosás előtt
az üvegen át csodálom
a természet éledését,
de
még rajta van
a téli hópiszok,
az enyhén szakadt szúnyogháló –
aminek színére már nincs is találó szó –
az ujjal elmaszatolt légy,
a sarokban ülő buddhista pók –
akitől még egy büdös szót sem hallottam eddig –
alul meg a csak nemrég elpusztult,
szeptember óta kitartó
katicabogár.
Néha
egy fekete, absztrakt forma
úszik át a képen,
laza nemtörődömséggel bóklászik,
fittyet hány a gravitációra,
s eltakar egy-két virágot a réten.
A torzításról nem is beszélve!
Egyenes vonalak
egyszer csak
görbültnek látszanak.
Mintha az autóút széle
fel lenne púposodva,
és ez a púp
szalad
jobbra az autó előtt,
pont olyan gyorsan,
ahogy vezetek –
egy személyes fekvőrendőr,
amit szerencsére
sosem érek el.

Bosszantó, nem mondom,
de meg lehet szokni.
Ha eddig tudtam vele élni,
eztán is tudok, nem?
Végtére is
a balon
élesnek látszanak a dolgok.
Az nem foltos,
nem torzít,
és nem bóklászik benne
alattomos, fekete paca sem.
A balon
rendben vannak a dolgok.
Azért a jövő héten,
vagy az utána levőn feltétlenül –
mert ugye, minek is ezt halogatni –
elmegyek szemorvoshoz
a jobb szememmel.

Később,
ahogy körém dőlt a bőrfotel,
a frissen mosott illatú,
langyos szombat délutánon,
és a rádióból
a nagyvilág hírei furakodtak be
kéretlenül s türelmetlenül
a fülembe,
rádöbbentem,
hogy talán mégis
a bal szememben lesz a hiba.

Az idő

vers / versciklus

I.

Az Idő olyan, mint hélium, mit a Nap
izzad keservesen – bennünk lágy töltelék,
megannyi léggömbként fölfelé lebegnénk.
Kakasszó pumpálja, éjjel aztán kilap… ,
s kopott, horpadt tartályban mind együtt feszül.
Új nap új magasba kipukkant ballonok
légje hajt – legyen bár fonnyadt, de atomok
Zeppelin sóhajából: dicsőség belül.

Tudjuk mi mind, léggömbök hajnala minő
feszült: bár ránt a kötél, mégis csak szállnak
magasba, s ott fent bukdácsolva, egymásnak
biztatva mondják: “Milyen jó ma az idő!”

A boldogság kanyargós útja

vers

Nőtt bennem balra egy különös szálloda.
Vendégek csapata mily bogár is? Csoda…
Van számos törzsvendég, s ki ritkán jár oda –
mind a titokzatos tulajnak záloga.

Földszinti zugában bóbiskol egy költő,
magába forduló, aligha tündöklő,
ám ha egy más vendég kacag, vagy néha sír,
ujjára kapja mint bábot, s belőle ír.

Hajnalköd-köpenybe beburkolt ‘bon vivant’
tér be a kis konyha friss kávé illatán,
csizmát fénytűzbe vág, bort tölt rá a borra,
s szerelmet sóhajt a sziporkázó porba.

Éldegél velük egy fényűző fényképész,
falait díszíti – ne nevesd – fehér mész,
megfakult retinán szilikon képpontok –
tökélyre törekvő, művészi létgondok.

Sakktáblát szemlél egy szigorú számtudós,
misztikus partnere titokban csillagjós,
múltjától nem tart már, jövője ruhatár,
számára Idő, mint sakkórán, hátra jár.

Egy aggódó apa gondozza a kertet,
türelem-tüneményt ide-oda kerget,
nyeseget és gyomlál, öntözgeti sarját,
virágból, gyümölcsből ki tudja még mit lát.

Zongora fogsorán kétmollkezes táncol,
esernyőt feszít ki padláson a vándor,
szél szava repíti, négy fala mögötte,
borostyán-pillangó-élmények örökre.

Csendes már a csarnok, halk tücsökszó messze,
csigahátú portás, talp csosszanó nesze.
Álom jár fejekben, s átélem e testben:
szálloda száll ide, száll oda énbennem.