Akár a gyenge, zöldfülű szinész,
kit átkarolt a félsz, a lámpaláz,
vagy épp a dúvad, oly kitörni kész,
de lángharag, mi fojt, s mi több, aláz;
Eképp, ha látsz, a vallomás teher,
ki nem talál fogam között a bók,
szivem repes, le mégis ő teper,
s megálmodott szavak ma lázadók.
Te légy orátorom, leírt szavam,
a fecske, szív futára, hírnöke,
esengj te válaszért, ha hasztalan
ma nyelv: beszéd halála, sírköve.
Te lásd mit én s a csend szerelme írt,
s a szem, ki hall, szerelme szóra bírt.
William Shakespeare – Sonnet XXIII