Se félelem, se nagyvilág – a Jós,
ki bölcs gyanánt tekint jövő felé –
szerelmemen nem úr; bukott adós
se lett, a végzet űrje sem nyelé.
Kiállta Hold az éjt s fogyatkozást,
a vészmadárhad önszavára hág,
kifordul ingatag köpeny, s palást;
örökre béke: zöld olívaág.
Idő hoz enyhülést, s a harmatán
szerelmem él tovább – halált aláz,
hogy élhetek lapok szerény során –
csak ostobákra vár a pompa-gyász,
mit átka ostromol; Te itt leled
örök dicsed, ha zsarnokot feled.
William Shakespeare – Sonnet CVII