Remeg kezem s a toll, a dallama,
mi rólad ír, midőn a Nagy teszi,
ha zengi ő: akár az Armada –
e félelem, mi szép szavam szegi.
Az ékeid’, miként az óceánt,
hajózza vakmerő s a kis szolid,
a szemtelen hajóm habokba szánt,
kifutna már, vized ha bátorít.
A kék, a néma sík, mit ő hasít.
Csak egy hüvelyk elég, s emel taton,
ki roncs a zátonyon, fövenyre-vitt,
lenézi azt a büszke galleon.
Ha ő dicső, s magam hajó-törött,
szerelmem, ó, ki partra így lökött.
William Shakespeare – Sonnet LXXX