Midőn a csend mereng, fejem citál
itélni kútba hullt időt, szegény,
hiány a sóhaj íze, felzilál,
tolul kudarc s a veszteség elém.
E férfiszem, miként folyamnyi ár,
örökre-veszte hű barát okán;
szerelmekért adót kinyögve már,
s leróva terhe délibáb nyomán.
Mi volt, e nap megint megélni fáj,
a lajstromon szerettek és hitek,
s e könyvelőt köté a torz szabály:
ki értük újra s egyre megfizet.
De rád, ha gondol elme bú helyett,
ma visszanyerve tűnik elveszett.
William Shakespeare – Sonnet XXX