Címke: jambus

William Shakespeare – 12. szonett

vers / versciklus

Belém hasít ha óra csendbe üt,
tavasz ha múlt, s a rémes éjeken
a hervadó virágra Hold se süt;
miként ezüst tör át az ébenen,
sudár fa lombfején a haj letépve,
s ma áll csak árnyaveszte, tétován;
tavasz-vetés, ha gúzsba kötte kéve,
bökő szakáll a Szent Mihály lován.
Eszembe jutsz; Idő konok nagyúr.
Feladja mind magát a szép dolog –
miként a régi hull, jövend az új –
tiéd se más. Kaszája gyors forog,
   mi ellen oltalom csak egy neked:
   szemébe fog nevetni gyermeked.

William Shakespeare – Sonnet XII

William Shakespeare – 147. szonett

vers / versciklus

A láz ural, bolond beteg beléd,
szerelmem érted ím a kárhozat,
a morbid éhem egyre hajt feléd:
a tűzre víz helyett ki fát hozat.
Recept s kenőcs mihaszna vártak ott,
az orvosom remélte írt talál –
a józan ész – morogva elhagyott.
A rossz beteg belátta, vágy: halál,
se menthető s nem is kezelhető
e kór; valót tagadja elfajult
szavam, s az őrületbe kerget ő.
Ki rám tekint, legyint: a tébolyult,
   ‘ki hitte szűzi vagy, beléd bomolt,
   s ma féli éjsötét-szurok Pokolt.

William Shakespeare – Sonnet CXLVII

William Shakespeare – 124. szonett

vers / versciklus

Ha volna is szerelmem ócska báb,
szerencse fattya, apja kit kivág,
idő szelén kakas, vagy oly galád
ki este gyom, de hajnalon virág:
nem úgy! Alapja most sem ingatag,
dacol ha pompa máza elvakít,
szilárd ha forr a szolgaforgatag,
s ha pillanatdivat belénk hasít.
Leperget intrikát s a cselszövést,
megingatatlan áll, a bástya ő,
mi’ messze néz, s nem üt szemernyi rést
kövén a percnyi lét, az ár s a hő.
   Legyen letűnt bolondsereg tanúja,
   ki bűnben élt, s kimúlt a jóba kúszva.

William Shakespeare – Sonnet CXXIV

William Shakespeare – 33. szonett

vers / versciklus

Be sok merengtem égre érkezőn,
ki hegygerinc-simítva nyájasan
terítte csók a harmatos mezőn,
s patakra szórt varázsa színarany.
De lám, a póri fellegek felett
a rút homályba vész tüzes golyó,
az árva föld lesé: fejetszegett
a fény nyugat felé eliszkoló.
Miként a’nap mikor nekem kigyúlt,
csupán reám ragyogva hajnalán,
de röpke óra múlva színe hullt,
veszett a fellegek magaslatán.
   Szerelmem épp olyan maradt belül,
   hisz árny eföldi fényre is vetül.

William Shakespeare – Sonnet XXXIII

William Shakespeare – 144. szonett

vers / versciklus

A két szerelmem – üdv s a kárhozat –
fülembe suttog ülve vállamon.
A jobbik: úri, tiszta áldozat,
a bal: sötét, talányos ártalom –
a bestiám; pokolra vinne már,
s ezért e csalfa, színfalak mögött,
a szendelelkü férfiszentre vár,
s az angyalomba bújtat ördögöt.
E bűnt magam csupán gyaníthatom;
a rózsarejte két barát kihág,
ha démonom kisérti angyalom –
be is fogadta tán az alvilág.
   De kétely ül fejemre érte végig:
   ha nyelte szentemet, ne sértse vérig.

Utószó a fordítótól:

A záró sorpárban a kettős jelentést megőriztem, de abszolut szándékosan tompítottam a durva hangot és gúnyt. Ha a szonett azza indul hogy két szerelmem, akkor a zárás nem szabad, hogy vásári komédiába fúljon. Legalábbis itt nem.

William Shakespeare – Sonnet CXLIV

William Shakespeare – 102. szonett

vers / versciklus

Ma hűbb szeretlek, árnyait ne féld,
mi bent erős, a látszat elfödi;
Unalmas árucikk a szív-beszéd,
ha nyelv a nagyvilágba kürtöli.
Beléd szerelmesedve, mint poéta
tavasszal írtam oly sokat, korán –
nyarat köszönt dalolva Filloméla,
de hull a trilla ért napok során.
A nyár ma éppen oly csodás, mikor
szavába fájva tört az éji csend,
de zajmegülte összes ág s bokor,
a dics ha mindenütt: sehol leend.
   Ha vad sövény ma rejti énekem:
   ne kopjon el, mi fényes énnekem.

William Shakespeare – Sonnet CII

William Shakespeare – 87. szonett

vers / versciklus

Adieu, te drága – túlon is talán -,
tudod te jól, magad ma mennyit érsz,
a mentelem-levél becsed falán
feléd kötelmeim lezárni kész.
Kegyed csupán, könyör mi gazdagít;
Továbbra tartsalak? veszett okom,
az érdemem hiánya józanít,
ma birtokolni nincs tovább jogom.
Alábecsülted-é magad, vagy épp
az én helyemre járna jobb, a más;
Jövőd kezére visszaszáll eképp,
mi díjazott, de adni volt hibás.
   Király valék, palást az álmodón,
   de hajnalán üres faszék a trón.

William Shakespeare – Sonnet LXXXVII

William Shakespeare – 121. szonett

vers / versciklus

Különb a bűn, ha nem csupán a vád,
mi ráfogott, s a vétlenekre ül;
Örömtelen, ha bűn szegezve rád
s lopó szemek, de csend a hang belül.
Miért az elfogultja firtatá
ha hajt a vérem? és alávaló,
ki fel sem ér, a gyatra, mondaná:
szerinte ó, mi’ rossz, nekem mi jó.
Vagyok, ki én vagyok; s ki célba vesz,
belátja hány veszett saját felén,
ha állok én, de ő lerogyva lesz;
Mi rágalom: felét se tettem én.
   Hacsak nem úgy: cinizmusuk szerint
   gonosz ki él, s a rossz uralja mind.

William Shakespeare – Sonnet CXXI

William Shakespeare – 106. szonett

vers / versciklus

Letűnt korok tanúi, krónikák,
idéznek oly világi-égi lényt,
a himnuszokbazengte vers-imák
e szép előkelőre vetve fényt.
Midőn herold kikürtölé a kéz,
ajak, szemek dicsét s a jó okot,
a pergamenlapok közül kinéz
amit te épp uralsz, mi birtokod.
E cifra tollvonás a jóslatod,
a mába régi szó elővetít,
de látomás: mit egy se láthatott,
s nem értheté valódi ékeid.
   Tanúiként, ki vagy s mi látható,
   csak ámulunk, de nincs terád ma szó.

William Shakespeare – Sonnet CVI

William Shakespeare – 35. szonett

vers / versciklus

Ne búslakodj a tetteid miatt;
A rózsa báj, de tüske ott lapul,
s a lárva búj sziromlevél alatt,
a Nap s a Hold van úgy, hogy árnyba fúl:
Ki él, hibáz – De ím, e kezdetén
a szép szabadkozásaim hada:
palástolom ha vétsz, s lezüllök én –
ürügy mi több, kevés a bűn maga.
A testi bűnöd ész befesti, ám
eképp, ki vádol én vagyok, s ki véd
csakúgy – magam perelve jogvitám
szakadt-szeretve-gyűlölő beszéd.
   A bűnsegéd keserve szól, ahol
   te tolvajom, ki édesen rabol.

William Shakespeare – Sonnet XXXV

William Shakespeare – 20. szonett

vers / versciklus

E női arc, Világ mit alkotott,
az ark-szerelmem, ámde úr e nő,
szelíd galamb, de mégsem ingatott
divat szelén; se csalfa, mímelő.
Ha rám tekint – s a szem se forgatott –
aranyba von, s uralkodik szinen:
kitűnik ő; körötte megkapott
a női lélek és a férfiszem.
Szülő Világ a lényed adta – nőt –
de hölgyszerelme visszaforditott;
A ráadás, mi boldogítta Őt,
nekem mit érne? Hűvösen hagyott.
   Mivel Világ kiszúrt-a nőknek ék,
   elég a lelke – többit ők vigyék.

William Shakespeare – Sonnet XX

William Shakespeare – 71. szonett

vers / versciklus

Rövidre fogd a gyászt, ha meghalok,
csupán amíg harang adá jelét:
piszok világbol épp elillanok
a mocskosabba, férgek étkeként.
Ne hagyd, sebed szakítsa tollvonás,
a kéznyomom, miben tovább te élsz,
reám, ha fáj a visszagondolás,
felejts csak el, nekem te többet érsz.
Hiányomat sorom felett ne sírd,
midőn e test a sárga porba vész,
eressz te el, de még nevem se hívd,
magam s szerelmed így a semmi lész.
   Nehogy keservedet lenézze más,
   a szenvtelen világ s a gúnyolás.

William Shakespeare – Sonnet LXXI

Back to Top