fear of death
salesman of all time
of nonsense
Címke: mitológia
Fenét
hogy 27.-én is szeretni fogtok? –
legyintett a koldus
az előtte térdeplő
három karácsonyi költőre –
egy fenét fogtok!
Szilveszterre már csak az nyúl itt a zsebébe,
akinek fázik a keze.
persze, ha sokat mondogatjátok,
el is hiszitek, hogy
a hóban de jó, ho ho ho hó,
és utáljuk a díszleteket,
utáljuk a boltost…
a vásárlót is?
redben, azt is –
persze babonát, meg csuhásbűnözést azt ma sem!
ah, szóval nagy betűvel írtátok a Szeretet szót?
dicséretes –
ilyent nemecsekkel is csináltak a végén.
érdekes módon, attól a gyerektől
tényleg melegebb
bennem valami.
jaj, ki ne hagyjátok, hogy
régen
milyen jók voltak a Karácsonyok!
frankó klisé –
persze
mióta ember az ember
mindig a gyerekeink korosztálya volt az,
amelyik már nem tud viselkedni,
csak mi voltunk a jók.
valljuk be, így családiasan, ha már összejöttünk,
Adyt és egymást másoljátok.
fenét volt jobb régen,
te, és te, és te is,
ti vagytok mások.
nincs nagy szükség itt hókuszra meg pókuszra!
de azért
boldog szülinapot, Hóruszka.
Angelo
mit lágy mediterra, a chique reneszánsz,
hiába fehér füst s új adu-ász,
fal titkokat őriz,
arany cicomáz,
s lett szent eseményből
ferde szeánsz.
bölcs nyugalom mereng
túl tetők felett
vén nagyharang
kék csendben szemereg
a nyári eső
kis Angelo botlik,
az utca kövét felsérti szivében a szégyen a szó,
úgy éget a test
megalázva
ki jó?
hitét beszakítva
ki tépte övét?
szelek égpírt vetnek
alkonyba kondul
egy nagyharang
alant apró gyermek
egy épp eleső
csak fordul az ágyban az éjjeli árny –
a démoni álmok a
földi atyák
s fülek temetője ezer miatyánk –
el innen! eressz!
kötelekben a szárny.
a cseppnyi súly alatt
aligha bólint
a nagyharang
némán levett kalap
féltérdre eső
kis Angelo lépte a kőre fakult,
s szorítja kezével az ég peremét –
két ark-drusza hajtja meg érte fejét,
s elindul a Földre
berúgni kaput.
ős ökölbe borult
vatikán egén
a nagy harag
és hullt csak egyre hullt
az ólom eső
Nem szűnni
II.
Sz. mester lazán átlép két igeidőt,
a táblákra jelzőt hány, s kihagy névelőt.
Istenek nagy sége ha már így nekidőlt,
nyom-a sziklán, tán érted is – a rád esőt.
Hé, Hermész, legalább adjatok taligát! –
kiált felvilágba, ám csak csend válasza –
Főnökség elillant … s még húzom az igát?
A betyárját, bűnhődés-becsületkassza?
Soha ki nem mondott szavakat keresve
gyűrtem a dombtetőt – hittem-e, örökre
ölel a perc mind-egy kövem alá esve
vagy repesve betűkért menne ökölre?
Némán vergődsz, scriptor? Hol abban a vigasz?
Csuhád alatt kódex, körmödre ég viasz.
Hang nélkül ne írj – ám benn, ha hited igaz,
tudd, még az istenekkel is lehetsz pimasz!
Béke
I.
ha fordul a Föld, s pizsamát oszt,
a Hold sosem érzi a pátoszt.
mi fáj odalenn, beteríti –
itt sírva szaladt el az E.T.,
itt szív a pokolra ölelve.
gályára evezni, ha menne,
Gaiába ki döfte a kését,
s most dönti az éj keritését –
utánad az emberi állat,
bokádra cibálja gatyádat.
lehúz ezeregy gravi-kábel
s lélek-nano-tube, nosza vágd el,
dressz-ing mit a Gül Baba tür-be,
csak lógj lefelé, ki az űrbe.
mint szúnyog, a csend ül a tájra,
s felcsendül a fejben a lárma:
én azt hiszem, az buta kérdés,
Föld népei közt van-e békés…
mikor jön el újra a béke?
II.
galamb, mi repül fel az égre,
s Noénak a hátvakarója –
az emberek jóakarója –
mit őriz a csőre vagányan –
régész, ki kutatta, de hányan.
vakarva malacnak a háta,
tán nem viszi sírba a nátha…
ám mindenesetre, egy hátha?
Nyolcadik
nyolcadik.
hétfő, de a második heti.
dél-hajnal.
jaj, fejem egy satuban sajog!
hasamra,
és akkor? maszek megteheti!
rémlik már…
fű… s Hendrix… na meg a szép csajok.
ha ez a
szaurusz ott a fa tetején
nem fogja
be… nincsen tekintettel ő se?
esküszöm,
úgy, de úgy segéljen engem… Én,
kimarad
naplómból mind az összes őse!
bagatell
etűd volt még egy univerzum,
omega
plusz egy, s kész – még jó, hogy ordinál.
ennél is
üresen marad az impresszum…
a madár
még mindig fenn a fán ordibál?!
teremtek
gyorsan egy váju kávét elém.
hét napos
lett a hét? ki volt az a bika?
fizika
törvényét ha újraégetném…
ki venné
észre azt? termodinamika…
utolsó
hivatalos meló, és megyek.
ráírom
még Mózes bá dossziéjára:
sose fogd
a hízó malacot, sem legyet
s szamuráj
kardot se low carb diétára!
mindenség
mainframe-je, elég volt, hagyj békén,
Nietzsche vagy
KGB kereshet, nem talál,
végtelen
ciklusba ugrom a hétvégén,
egy jön csak
utánam: csendes időhalál.
életem
rekurzió lett egy izében,
unalmas
napokban s imákban elveszek.
ám vidám
fáklya a szavaid ízében,
jövendő
költőtárs, tolladban ott leszek!
myAphrodite
Vágytam a lányát, égi talányát,
Uranosz sarja karomba talált,
temploma teste, a bája övezte,
márványcombú éji csodát.
Porlik a vérem, a forrást kérem,
állj, Héphaisztosz, a tűzre elég,
szirmai ívén perzsel az ívfény,
olvad a perc, és ózon a lég.
Kis takaróba bebújva az orra,
csend-tünemény száll keble fölé,
álmát nézem, az árnya a lényem,
isten cseppköve, Aphrodité.
Európa
Ágyad ölel még, agg Európa. Ne féljem a népek
őrületét, hol lányhaja hervad bőröd alatt már
életanyámnak? Fékez-e bölcs, és nem csal-e kalmár?
Múlt sebe fáj-e, Phoenícia sarja, s emészt-e a vétek?
Horpad a tektonit, Ázsia kőfala mára a mátka.
Bírd ki, amíg én élek e Földön széfbe bezártan
dőzsöl az új isten fia holt inkák aranyában
szögre fakult sziveket lepi porral a századok átka:
Mák leve forró ópiumát viszi mélyen a véna,
Styx tutajával Hádész ingyen jár a melóba,
ádáz stroncium álom a Föld pipafüstje – a jóra
gyenge az emberi állat, rosszra pedig szava néma.
Őrzi a múltam sztyeppék lánya – ha lópata koppan,
vérző billog Atilla lován a Lenin-karabély. Még
hívnak dózsai vágy kaszakő-szikrái, de kétség
grillre tapos – fűtetlen hívek temploma roppan.
Körhegye távcsőmágnes, szállj oda fel ma Apolló –
Hold fele vitte az őrült Phaeton a Nap szekerét is.
Tépd ki a gyeplőt! Delphi halála a null hipotézis.
Szép hajad ék, Európa, de féltlek – csattan az olló.
Prométheusz nevében
A késő szombat délutáni szellő
egy tétova falevelet sodort vissza
a kocsma küszöbéről –
elmosolyodott,
ha csendben meghúzza magát,
tán áttelelhet itt egy sarokban.
Négy szempár
egyszerre fordult
a roppanó levélre lépő
szandál
gazdája felé.
Városi módi –
így öltözni szüret után,
mikor már a gumicsizma is
hideg mezitlábra?
A csend sörhabja lassan olvadt
a rég meszelt falak közt.
Egy szú percegett
a gerendában,
s egy nehezen megszülető szó
Sanyi torkában:
Kit keres az úr?
Prométheusz nevében jöttem –
szólt az idegen,
nyomatékkal, de szelíd hangon.
Szemében
mintha apró szikra csillant volna.
Négy üres szempár felelt.
Nem idevalósi az.
Tán a szomszéd falu papja ismeri –
de ide már ő sem motorozik át,
nem jön be neki a benzinpénz se
vasárnaponként.
Prométheusz nevében –
ismételte a vándor,
kaukázusi akcentusát leplezni igyekezvén.
Sanyi intett neki.
Fizessen az úr egy kört,
de lehabozva, ha lehet –
addig meghányjuk-vetjük a dolgot.
Ám mind hiába
kortyolták az ihletet,
a nektárral együtt biz csak
tovább fogyott
a lelemény is,
tettre készség is.
Jóemberek –
próbálta még egyszer az idegen –
Prométheusz nélkül nem volna
se kolbász,
se motoros fűrész,
se feleség,
se titán villáskulcs!
Értik már?
Az asztal körül állók
feneküket és fültövüket
vakarták, majd
lesütött szemmel tologatták
üres poharaikat
a sikamlós kis víztócsákban.
Sanyi szólalt meg végül:
Menjen kend a dolgára!
Mi itt a jelent is alig értjük,
nemhogy a maguk
úri huncutságait.
Egy percig
tekintetével követte a
távolodó alakot.
A nyikorduló ajtón túl,
az alkony vöröséből
madár csapat közeledett.
Furcsa – gondolta –
keselyűk
ebben az évszakban?
Aztán hamar belebambult,
s kihunyt
az utolsó gondolat-parázs is.
Jobb keze
máját simította, majd
ingzsebéből
egy szál cigit húzott elő.
Gondosan megsodorta ujjai közt,
megnyálazta a végét.
Festékfoltos nadrágzsebeit csapkodva,
ajkán lógó cigivel,
borostája mögül mordult:
Van valakinek tüze?
Senkinek nem volt.
Nem szűnni
I.
Nagyot szusszan dombtetőn a görög –
ma az átok-ülte táj is kegyes –
midőn a szikla völgy felé görög,
s ő a zsákjában borotvát keres.
Halandók csupán kövemről tudnak,
ám szőrborostyán sem kitüntetés –
én csak gürcöltem míg ők aludtak,
kérem, ez halmazati büntetés!
Loptam értük mindig-ifjúságot,
s most örök bűnhődésem én vagyok.
Szívütéseiben hiúságot
bolond, aki őriz – óvtak nagyok.
Karomból szerelmünk mélybe szaladt,
s kakukk-omlett lettem Főnix alatt.
Fohász
Oxford városában egy kis kápolna áll,
bent férfi ajkáról a halk imája száll.
Kezében egy papírt erősen szorongat,
lottószelvénye az, s teremtőt szólongat:
Istenem, segíts, hogy kihúzzák számaim,
s valóra váljanak végre az álmaim!
Cserébe ígérem, eztán békén hagylak,
sohasem kérek mást, többé nem zavarlak.
Az Úr, ki többnyire sohasem válaszolt,
kivételesen most hozzá imígyen szólt:
Fiam, oly csüggesztő amit teremtettem,
napját sem tudom már, hogy mikor nevettem,
szívemet a sok harc összekaristolta,
ám te ma nagy mosolyt csaltál az arcomra.
Mély baritonjába remeg rózsaablak:
Ördögre mondom én, szívesen hallgatlak!
Hallgatlak míg világ vagy akár örökre,
jöjj csak el máskor is, kérelmed törölve.
Még inkább
Hány ezer év, míg New York elsüllyed,
s ha átaludnám, majd ki ébreszt fel –
vanília égbolt, Hamlet nézi –
álomsatuból, mondd, ki ereszt el?
Atlantisz jegébe fagyott istent
zavart fel a sok ostoba kakas,
morcosan nyújtózik, krákog, kiköp,
országra vizel – felhőnyi magas.
Unottan új búvóhelyet keres –
tán egy hegytetőn haverja lakát –
megvetőn néz le kis vírusokra,
csak megy, már nem zavartatja magát.
Tanulna bár lábujjhegyen járni
sok teremtés-korona s -romboló! –
megy csak dél felé Atlantisz isten,
víz emelkedik, combját csapkodó.
Köd hátán egy öreg város lebeg –
kövek, mint sajt kockák, erő-lego –
turisták bársony mosolya őrzi:
“vas nélkül ez volt ám kemény meló!”
Kérdeztük, hogyan, mi volt az ára,
mit őriz mosoly, s gyomlál a láma,
kit várt a kő, és vajon ki vára –
spanyol, kaphatsz a fejedhez máma!
A múlt kútjában már nevük sincsen –
sem fájdalmukra megkésett vigasz –
kik megszállottan odakarmolták,
írni bár nem, de tudták mi igaz.
Atlantisz isten zöld teraszon ül,
kokalevelet rág, nyugalma kincs.
Ex-hegycsúcs szigetek körös-körül –
istennyaraló “Machu Picchu Beach”.