Címke: elmúlás

Ezüstdollár

próza

bitekbe morzsolva mind
mit kül- s belvilág
játszott velem

földnek feszül
mint a
templomkertben didergő
ázott
szelíd villám –
életem igazára tüsszent

ingzsebnyi tera-báj
piros|kék-mezők
mágnesporába hempereg

digi-urnámra Faraday köpenyt vetek
méla ünnepély –
félévente hamvadok bele

egy ezüstdollár csak
mit őriz még kezem

*

neuron-rugókon
flipper-golyó pattan
hang(ulat)-buborékok alatt
néma színekben vibrál
a 25 centes
analóg öntudat

dopaminra megy a játék
bár titokban mindannyian
új életet remélünk –
hacsak ez
már nem az

ha hibázok
olcsó a kifogás
a négyből két dimenzió cinkelt
vagy tán
csak én nem vagyok elég jó

*

délnyugati domboldalon
maroknyi ételhordóban viszem
éjfelhő-agyamnak
a házi kosztot

tenyeremben még
a jóleső
hűvös érintés

de kire bízzam majd
a soha fel nem váltott
ezüstdolláromat?

Hova tegyem

próza

kátyú.
már elég öreg vagyok, hogy
minden úthibára morogjak –
de még nincs olyan betegségem,
amiről hosszasan tudnék panaszkodni.

kátyú.
ez elég csúf volt.
felpúposodott kerékfal.
meg se láttam volna, ha
nem én viszem
az asszony kocsiját parkolni –
jobbra az enyém mellé –
és a bágyadt, libabőrös
márciusi napsütésben
el nem szomorít a látvány.
még tán kiszakadt volna, és
hopp, egy kereszttel több
riogat a rekettyésben
a 495-ös mellett.
pedig arra macerás
koszorút vinni novemberben.
főleg, ha –
másokra tekintet nélkül –
a belső sávban hal meg az ember.
pedig, ha valahol,
nem ott érdemes?
talán ideje leírnom
az összes jelszavamat
az utókornak.
majd versbe szedem őket, hogy
a hackerek
ne örüjenek korán.

kátyú.
veszek egy teslát –
az magától hazamegy,
parkolót is keres magának.
aztán kiderült,
az is belemenne a kátyúba.
pedig ő mesterséges.
kár, de
ettől legalább kissé fellélegzett
emberi mivoltom.
így aztán
inkább vettem egy
új gumit
a walmartban.

kátyútól keresztig –
teslák után vágyó pillantásokkal.

néhanap, ha egy kicsit
átülsz más kocsijába is,
talán szembesülsz pár hibáddal.
aztán persze vakarhatod a fejed,
mint a gumicsere után:
no, ezt most hova tegyem?

俳句

haiku

stressz-szesz fel
lehet, de meg nem –
sírkőzsír

Hol vagy

próza

I.

Ahogy a kályhádban duruzsol a tűz,
úgy vagy te is
egyszerre
kint és bent.
Melegíted az emberiség vas falát
pár évtizeden át,
talán rajzolsz is rá pár graffitit,
bár legtöbbször csak
korommal
a fekete falra.
Hallgatod a legendákat
kandallók lobbanó, Igéző ragyogásáról,
téli erdők dalos tábortüzeiről,
féktelen puszták rohanó, vad lángjairól.
Tán hiszel
a kéményben,
vagy
a salakos vödörben,
bár valljuk be,
e kettőben tüzet
csak kevesen láttak.
Elmélkedsz
a kályha ajtaján át fel-feltűnő tartományról,
ahol nem mindig barátságos
a fogadtatás,
de
hiába csukódik az ajtó,
örökkön ég benned a vágy
a gyertya másik fele után.
Új fába harapsz,
hogy magad után azért
maradjon valami –
akármi.
Esős napokon
megkönnyezed mások füstjét.
Parázsló késő éjek
hívatlan,
utolsó gondolatával rettensz:
mi lesz,
ha egy nap majd
nem leszel –
bent.

Látod,
talán szerencse,
hogy
valójában mindig is
kint
voltál.

Kint és bent.

II.

Persze
gondolhattam volna
a hasadban levő
hamburgerre is…

De fogadok, félreértenéd,
maradjunk inkább
a tűz mellett.

Bika

vers

Bágyadt, ébredt életközép
Bikaviadalt vágy a nép,

Bronz ék zöldell hamis tavaszt
Bika ritkán nyújt be panaszt

Bizalom csúszik meg epén
Bika áll porond közepén

Badar életmalom imák
Bika szédül, forog világ

Barikád áll sétány helyett
Bika áldozva hajt fejet

Bűvös, bájos, leányregény
Bika egymaga hal szegény

Belép alkony vörösébe
Bikaéj vérköntösébe

Középakarat

vers

Anyám szemében élt az élet,
pedig testét halta a halál,
gyűrött volt kezén a szeretet –
tótükör fodrain rám talál.

Ha egy nap halálomról írnék,
feledjétek, ne olvassátok –
mát markol, bogáncs minden emlék –
a tavasz bennem örök átok.

Távol, ha megreccsen egy faág
október tej-rozsda hajnalán,
s pírt tépnek égre vén vadlibák –
ennyiből hidd, itt voltam… talán.

Parton

vers

Sóhajom halandók egy-varázsigéje,
gondom elcsendesül, nyugalmam itt terem,
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.

Nyári est áll mögém, hűsen, mozzanatlan –
lopakodva dől rám e félszáraz márvány –
s a tücskök vastapsa dekódolhatatlan
titkokat sejtető fekete szivárvány.

Jól nevelt verseim, múlt-gondolatkutyák,
mind a fejét tartja: vakarj vagy simogass!
Art Deco poszterek fölénnyel kacagnak:
Későn születtél tán? Máskor ne halogasd!

Elveszett napok közt süket már a kérdés,
a tükör itt-felén jobb-e vagy odaát –
csupán a nagylelkű énem tologatja
mindegyre életem felezővonalát.

Villódzó templomban semmi oltára vár –
így hatsz a világra – két szemed térdepel.
Egy-klikk markopóló, terülj-terülj Kína –
róka vagy holló vagy, és melyik énekel?

Jövőm egy hosszú tó, kék-hideg s idegen,
flegmán partján ülve lóbálom a lábam.
Múltam egy gyűrött lap, mögöttem nyugvó Nap –
nosztalgia langya melengeti hátam.

Jelen, kopott kavics, nyomja a fenekem –
nehezemre esik odébb ülni talán –
s a lapot hasztalan simítom – érdemes?
Kutassam értelmét félszáz év távlatán?

Egy szép nap felállok, s ülepem vakarom,
hajítom kavicsom, messze száll kacsázva,
alkony szürke hűse lúdbőrözi karom –
mélységek őre a hullámok varázsa.

Back to Top