Az idő utolsó estéje

Kandallójában tűz réges-rég nem égett,
lábán érzi, milyen messze ballagott,
nem hitte, hogy mind ily dermedten ér véget,
és kihunyni lát majd oly sok csillagot.
Tűnő asztalánál szenvtelenül mereng,
feje fölött oszlik már a boltozat,

Középakarat

Anyám szemében élt az élet,
pedig testét halta a halál,
gyűrött volt kezén a szeretet -
tótükör fodrain rám talál.
Ha egy nap halálomról írnék,
feledjétek, ne olvassátok -

A költő

Hentes ácsorog boltja előtt, támasztja a falat.
Két-bés grafit mint hetyke sólyom ül füle mögött.
Tessék, urak, amíg csak tart! - szinte kafkai alak,
s a bádog cégér ritmusra nyekken feje fölött.
Sercen a penge, aztán ropogva göngyöl a papír.
Lüktet a kézmeleg élet, s a mérlegre löttyen.

Holnap

Mint az eső a ködben,
mint templom nagyváros zajában,
tollpihe fehér tél havában,
az ember rá-rádöbben,
holnap-talányba mind' belevész.
Ki a mában szívvel él,

Árulás

Kr. sz. e. 336
Hős Bukephálosz patája koppan
Korinthosz antik külperemén,
sörénye éjszín lángként lobban,
kékszemü óriás, isteni mén.
Vad heve sebző, fél, aki látja -

Séta

1+2+3+4+5+6+… = -1/12
Szótlanul baktat melletted.
Egy vadgesztenyét rúg eléd, s az koppan az úton pattogva -
titkos kódján jelez feléd.
Félszavakból érthetnéd őt, véledkorú vándor, földid.
Szívós, bár emelkedőknél mind többször dől rád, hogy fölvidd.

Még inkább

Hány ezer év, míg New York elsüllyed,
s ha átaludnám, majd ki ébreszt fel -
vanília égbolt, Hamlet nézi -
álomsatuból, mondd, ki ereszt el?
Atlantisz jegébe fagyott istent
zavart fel a sok ostoba kakas,

Parton

Sóhajom halandók egy-varázsigéje,
gondom elcsendesül, nyugalmam itt terem,
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.
Nyári est áll mögém, hűsen, mozzanatlan -
lopakodva dől rám e félszáraz márvány -

Titkos tangó

Egy kis parázs, mi lángra kap hamar,
nagy tűzre gyúl, perzselő hévvel ég,
test lágy a karban, láb kúszó inda,
egymásba dőlő, ős, vad szenvedély.
*
Tisztásnak szélén két ifjú fácska

Vissza a vadonba

I.
Négyzet vagy. Stabil mértani vázban rejlő
rendszer, forma, szabály, egyensúly és erő.
De mint világ fordul alant - szem nem látja -
élet löttyen benned - szögletesség átka.
Emlékcsöndbe kiált, s kérdőre von ma már,

Otthon

Gondolat árja a nyár zivatarja, a lányos, a langyos
békehozó: hova máshova visz még szerte e Földön
szem horizontján túlra az égben a gép s a bakancsos
láb? Tenyerembe lapult e világ. Már másfele töltöm
életemet, s oly ritka, ha járom városom útját.
Otthon a hely már mind, ami porral lepte cipőmet.
Back to Top