Stripen lilás-szőke szárnyvesztett angyalok,
száz új vágy zamata húzza ingemet,
maori bőrdíszmű, tetkókon agyalok,
szökőkút balettje ostromol eget.
jéghideg a Bud light, ára bár megingat,
Rézmezők lovagja ablakon beles,
tenyérnyi porondon Abszint pohár izzad,
nyári estét show-z e zöld-tündér leves.
mily fonnyadt a tó már égmagasból nézve,
chief Kvarcpor dűnéjét nullára teszi,
szerencse földjén már nem cseng apró érme –
koldulni jöttél tán, vagy veszíteni?
Zugába dobta borkabátját az alkony,
családka csendült rám, szép, szende kis legény,
Arany s Petőfi köszönt egyazon arcon,
elhullik városzaj s csosszanó járdafény.
Harminckét év ért körbe éppen e helyen,
ők vártak rám a torony beton szegletén,
ölükbe ülök, s fényképbe hajtom fejem –
Nagyvárad (hát hogy is hívnák másként?) e tér.
Hérakleitosz úr itt sosem sétált körbe –
az egybe kétszer nem igazsága kétes.
Hé, nemecsek, ráérsz? Meghívlak egy sörre.
Hogy csata lesz holnap? Akkor csak egy krémes?
Jó hónap diétát feledtet korty heve,
egy kacaj s új remény, medvebőr-áldomás –
hajnali repülőn, hogy ne légyen leve
túlsúly – dúl a múzsa, s félálom-látomás.
A ráncaim közt megbúvó ifjúságot
gyengéden simítja ki néhanap egy kéz –
nem lettem tenger-ész, de láttam világot,
sőt orvos se lettem, csak bohó szózenész.
Jelen asztalán FOGLALT jel, a sarokból
léda-csinszkák vad illata perdül körém –
ma még a cigifüst is szebb a csajoktól.
Kövér gáncsurak löknek az utca kövén.
Te, Sors, én véled kockát vetek, s szerencse
ha szembeköp, még tán birokra is megyek!
Hogy múltban s jövőben várjak én jelenre?
Csússz odébb, nosza, szoríts melletted helyet!
Júlia
ha tudod, meddig élsz, élet-e?
ha nem vár szerelem, vége-e?
a pokolra vágnám-e utam,
ha vágyam már mindörök zuhan?
dalolj, kis kócos Hamupipő!
szappanbuborék üvegcipő
ujjhegyemen mint éj-fél-álom
leng kétszemélyes utcabálon.
ezer szép haj, mind ezer regény,
egy énekhangban pirkad remény.
lepke időnk a boltív alatt
csak röpke filmbe gyűrt perc maradt.
csendet hint rám a palotatér,
hintóból tök, lovakból egér,
cipellőd nyoma már csak vízfolt,
a kelő nap visz, mint ki nem volt,
a város rejt, hol keresnélek?
úgy futnék hozzád, máris féltlek,
torokdobbanásban éled egy
átokszép tűzforrás, életet
magából hasadó félelem –
oroszul hogy mondjam néked el?
elhullt hangjegyet seper a szél,
félbetört híd Névának mesél –
kóbor herceget üres kézzel,
s régi szívébe tépett mézzel.
tört vodkás pohár – szerencsezsák?
kutyára hiszlek már, Szent Izsák,
de nem veszek búcsúcédulát,
égjek itt, és égjek odaát!
a Kino emlékére
Rulett kerék az óralap,
és rajta én agyar-golyó,
pattogva szédül rám a nap –
a Styx mér’ nem magyar folyó?
Szent Lenin bácsi, nézz le rám,
ma megint aranyat mosok,
Kim Jong ellopta bibliám,
és izmosodnak izmusok.
Új fehér-vérsejt bandukol,
plazma-bárány, ma született,
ódon kastélyból új akol,
víz-böjt alatt embert evett.
Háromjegyű a decibel,
anyósülésem megremeg,
a dopamint fél-decivel
mérik, s a hangulat remek.
Egy dögös techno vág bele,
féklámpa lábdob ritmusát
követve villan, s jár vele
egy ABS-haláltusát.
Gyújtózsinór az ifjúság,
sok izzó ér a szív felé,
a hűvös ujjvég taktusát
sugallja forró fej belé.
Ha kérded, mi a szabadság,
megmondom én, mi az nekem –
ne gondold azt, hogy badarság –
egy szürke csík egy reggelen.
A messzeség előttem áll,
és benzinem túlcsordul ó,
míg hajnal áztat s fénye ár,
tenger felől betóduló.
A Taj Mahalt csíkosra festeném –
vízszintesen, hiszen nem rab ő –
és szállna Szindbád vitorlaselymén
ezeregy szeráj, éj s arab nő.
Kentem ezt meg azt a nagyvilágba,
vásznamon már színes tarkaság,
talpam alatt görbült a röppálya.
Panaszkodjak? Ugyan, marhaság!
Hajamon bár átlátszó a festék,
s retinámra galacsin ragad,
felém dőlő falakat szeretnék,
melyeken graffitim megtapad!
Hullámokról léptem át a partra,
kiköptem ha tajték táncba vitt,
utaimon mindig jót akarva
fél vödör pirossal állok itt.
nyolcadik.
hétfő, de a második heti.
dél-hajnal.
jaj, fejem egy satuban sajog!
hasamra,
és akkor? maszek megteheti!
rémlik már…
fű… s Hendrix… na meg a szép csajok.
ha ez a
szaurusz ott a fa tetején
nem fogja
be… nincsen tekintettel ő se?
esküszöm,
úgy, de úgy segéljen engem… Én,
kimarad
naplómból mind az összes őse!
bagatell
etűd volt még egy univerzum,
omega
plusz egy, s kész – még jó, hogy ordinál.
ennél is
üresen marad az impresszum…
a madár
még mindig fenn a fán ordibál?!
teremtek
gyorsan egy váju kávét elém.
hét napos
lett a hét? ki volt az a bika?
fizika
törvényét ha újraégetném…
ki venné
észre azt? termodinamika…
utolsó
hivatalos meló, és megyek.
ráírom
még Mózes bá dossziéjára:
sose fogd
a hízó malacot, sem legyet
s szamuráj
kardot se low carb diétára!
mindenség
mainframe-je, elég volt, hagyj békén,
Nietzsche vagy
KGB kereshet, nem talál,
végtelen
ciklusba ugrom a hétvégén,
egy jön csak
utánam: csendes időhalál.
életem
rekurzió lett egy izében,
unalmas
napokban s imákban elveszek.
ám vidám
fáklya a szavaid ízében,
jövendő
költőtárs, tolladban ott leszek!
Vágytam a lányát, égi talányát,
Uranosz sarja karomba talált,
temploma teste, a bája övezte,
márványcombú éji csodát.
Porlik a vérem, a forrást kérem,
állj, Héphaisztosz, a tűzre elég,
szirmai ívén perzsel az ívfény,
olvad a perc, és ózon a lég.
Kis takaróba bebújva az orra,
csend-tünemény száll keble fölé,
álmát nézem, az árnya a lényem,
isten cseppköve, Aphrodité.
Ágyad ölel még, agg Európa. Ne féljem a népek
őrületét, hol lányhaja hervad bőröd alatt már
életanyámnak? Fékez-e bölcs, és nem csal-e kalmár?
Múlt sebe fáj-e, Phoenícia sarja, s emészt-e a vétek?
Horpad a tektonit, Ázsia kőfala mára a mátka.
Bírd ki, amíg én élek e Földön széfbe bezártan
dőzsöl az új isten fia holt inkák aranyában
szögre fakult sziveket lepi porral a századok átka:
Mák leve forró ópiumát viszi mélyen a véna,
Styx tutajával Hádész ingyen jár a melóba,
ádáz stroncium álom a Föld pipafüstje – a jóra
gyenge az emberi állat, rosszra pedig szava néma.
Őrzi a múltam sztyeppék lánya – ha lópata koppan,
vérző billog Atilla lován a Lenin-karabély. Még
hívnak dózsai vágy kaszakő-szikrái, de kétség
grillre tapos – fűtetlen hívek temploma roppan.
Körhegye távcsőmágnes, szállj oda fel ma Apolló –
Hold fele vitte az őrült Phaeton a Nap szekerét is.
Tépd ki a gyeplőt! Delphi halála a null hipotézis.
Szép hajad ék, Európa, de féltlek – csattan az olló.
Anya, mondd, ők szeretnek bennünket?
Mit húztak körénk a hatalmasok?
Ne félj, ha az éles sötét rémiszt,
így tán nem jönnek be a farkasok.
Anya, de ugye szeretnek minket?
Jer karomba, hadd ölellek már!
Apának derékszíjat is adtak,
már karban-tarthat, míg kenyérre vár.
De, anya, tényleg szeretnek minket?
Hidd el, szeretnek, ne aggódj, kicsi!
Kint halk ezüst roppanással gördült
s hányt mély fagyba egy locsolókocsi.
szívem még nem sárgul, ősziesen narancs,
s fejem sem töröm most sorson, istenen,
jól értem, honnét tört rám a belső parancs:
szemed egy filmből már oly rég ismerem.
ha feléd hajolnék, egy gumi ránt vissza,
csak szelíden nézlek, te vágy-szakadék,
anyakönyv zöld lapja vodkámat felissza,
csók-kötélugráshoz nincs több haladék.
időutazás lett a jelenben élnem,
tegnapból gurult ki, s hunyorog a mám,
bizarr ez a dráma, s én ódzkodva nézem,
múltat zúzhat szét, ha rosszat tesz ma szám.
néhanap megállok a kisállomáson,
mint egy menetrendbe, szél lapoz belém,
gyűrött lapjaim közt esti megnyugvásom,
nem baj, hogy ha késel, jössz már tán felém.
tetovált pad alszik a váróteremben,
padló ajkán csikk és szétszórt szotyihéj –
tétova galambként kétely ül fejemben:
hátha ma sem jössz, s itt ér ismét az éj.
fejem tán a gőzös, korom csak a kincsem –
félálom riaszt meg: nem lesz, ki kiszáll,
szaladnék és lógnék a vagonkilincsen,
ám peronom száguld, vonatod, mi áll.
hogy üzennék néked, s hogy tehetném titkon –
ujjam közt időm már görbülő kanál –
szerencse sütikre bízom majd a titkom,
lesz egy sok ezerből, amely rád talál.
kínait rendelsz egy füstköd tél-estéden,
rizsszemek közt tinta, süllyed szójaszósz,
MSG kapja el szívedet estében,
tészta roppanás, majd mély csend, szót se szólsz.
asztalon morzsák közt aprócska írások,
arcod elpirul, csak szárnyad hófehér.
“sose érdekeljen, hogy mit szólnak mások –
vészféken csüngök, míg időnk összeér.”
I.
Nagyot szusszan dombtetőn a görög –
ma az átok-ülte táj is kegyes –
midőn a szikla völgy felé görög,
s ő a zsákjában borotvát keres.
Halandók csupán kövemről tudnak,
ám szőrborostyán sem kitüntetés –
én csak gürcöltem míg ők aludtak,
kérem, ez halmazati büntetés!
Loptam értük mindig-ifjúságot,
s most örök bűnhődésem én vagyok.
Szívütéseiben hiúságot
bolond, aki őriz – óvtak nagyok.
Karomból szerelmünk mélybe szaladt,
s kakukk-omlett lettem Főnix alatt.
Oxford városában egy kis kápolna áll,
bent férfi ajkáról a halk imája száll.
Kezében egy papírt erősen szorongat,
lottószelvénye az, s teremtőt szólongat:
Istenem, segíts, hogy kihúzzák számaim,
s valóra váljanak végre az álmaim!
Cserébe ígérem, eztán békén hagylak,
sohasem kérek mást, többé nem zavarlak.
Az Úr, ki többnyire sohasem válaszolt,
kivételesen most hozzá imígyen szólt:
Fiam, oly csüggesztő amit teremtettem,
napját sem tudom már, hogy mikor nevettem,
szívemet a sok harc összekaristolta,
ám te ma nagy mosolyt csaltál az arcomra.
Mély baritonjába remeg rózsaablak:
Ördögre mondom én, szívesen hallgatlak!
Hallgatlak míg világ vagy akár örökre,
jöjj csak el máskor is, kérelmed törölve.
