Hevemre tán nemet ha mond a lelked,
te győzd meg őt, hogy én valék a Vágy:
akart, takart, s megérdemelte telted;
ily ösztönök tüzén mi volna lágy?
Nemem kitölt, s belátod így: nemed
fölös – bibét a méh mi’ sok poroz:
ha csordulásig űz az ős-kegyed,
a ráadás – az egy – nem oszt, szoroz.
A polcon egy leszek s a csendcseléded,
a semmi, senki számosok között,
‘ki semmisége nagy, ha benned éled,
gyönyörködött s teremt gyönyör ködöt.
Szeress belé, amit takar nevem,
s eképp belém, hiszen nevem hevem.
Utószó a fordítótól
ez az egyike a híres Will szonetteknek.
William Shakespeare – Sonnet CXXXVI