bánt, ha szeretni tilos tele szívvel
bölcs, ki a gyűlöletét temeti
szép, ki az éjben az ég fele ível
eb, ki saját kanalát nem eszi
vágy, ami hajtja a percem előre
ősz, mi fejemre meszelte jelét
tűz-horizont kel azúr legelőre
száz szerelem hiszi még melegét
Címke: időmértékes
a magyar nyelv kiválóan alkalmas időmértékes verselésre, hosszú és rövid szótagok szabályos váltakozásából keltett dallamos, ritmusos verssorok írására. Klasszikus versformák, mint például a rondó, vagy a shakespeare-i angol szonett a jambikus verssorokat kívánja, hexameter sorok régi görög klasszikusokra emlékeztetnek, az anapsztus pedig az angolszász limerick dallamának a gerince.
Szív(j)árván(y)
hova lett ezer évem a puszta füvén
hova lopta a Döbrögi-banda büfém
hol a sétabotom, hol a bók, hol a szép,
hol az úri világ, hol a szent imakép
hova tűnt ez az ötven, a nyár-szerenád
hova süllyed a szívem a tengeren át
hol a ház ami óv, hol a gyermeki báj
hol a csók, hol a nép, hol a hangya-király
hova lett az a hölgy, aki érti a szót
hova nyelte az állam az állat-adót
mi a mértani sornak a mérce, mesélj,
hol a válasz ezekre – ne várj, ne remélj
Lent és fent
II.
… és fent
szivembe gyújt ma pislogást
egy égi nagykövet –
ki szórt hajába csillogást
s szemébe ékkövet
te adsz – miként az enyhe szél
az ing alá jövet
dadog, remeg, de nem beszél –
a nyelv alá követ
az öltözetke bűvölet
a selyme sejtszövet
kezem simítja bőrödet
s az összes öblödet
csak öntsd ma rám a vágyaid
a Vénusz-üdvöket
a csillag ott, s te, lánya itt
öleljen át öled
Lent és fent
I.
lent
ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket
ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet
ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret
ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet
kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket
kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet
talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket
s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet
eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet
Róma hűse
előttem állt, e mondat oly banális,
omolt a zsemle-vállra szőke vízesés –
s ma Trevi kútba fúl a csobbanás is,
ezernyi macskakőre dér e számvetés.
a város éj, az útjait lejártam –
e görbe panteonba bűnt kopott cipőm –
sötétje lettem én, csak űr a zárban,
s a kulcs-a zárba-törve-vágy-világi nőm.
Eső
egy
szénakazalban
játszik a lelkem,
roppan a fű, tüsz-
szentem a port
leng
gondolatimban
véled e játék,
álom igéz, nem
féli a kort
ha
ember az isten,
hogy ne szeretne – a
szép szeme éltet, a
szája a tűz
oly
édes a jó szód,
szép, kicsi lányka, de
hív-e a kazlad
vagy tovaűz
el-
porlik a vers, mint
pernye reménye,
perzsel az arcom az
égre leső
majd
felkap a szél, meg-
lepnek a felhők –
ázik a széna, a
vágyam eső
Hajtom a ménest
hajtom a ménest
porzik a puszta
rottyan a bogrács
lan-nyema-guszta
szentül a papsajt
trump a trappista
sohasem voltam
bonapartista
borzas az isten
kóca dióda
névjegyem át í-
rom ma griot-ra
töltöm az élest
abrakadabra
fűzd a babérom
mind baobabra
góly-a-nya fészkelt
hinta palánkra
zöldül az élet
hajt a palánta
egy a fiam csak
s már ah’o képest
ültetek inkább
négyezer évest
hogyha megérek
harmadik öltőt
nem veszek én fel
ósdi felöltőt
s batteriám ha
veszti a töltőt
ős-fa-gyökérnek
hintsed a költőt
s majd
hajtom a ménest
várva babámat
s csókol az ördög
vagy ki a bánat
Lejtés
mi veszta-vágy a völgy ölébe halt,
szelíd dalába zárta zsenge múzsa –
de kéje szítva tűzbe vitte húsa,
akár temetve élve égne dalt.
egy éjen át az ajka éhe nyalt,
s a hajnal-égre izzva gyúlt a rúzsa –
a Hold s a Nap között lebegve túsza,
a tollad is pirult, te lépre csalt.
ma négy-levélre hajt, s a langya bánt –
a sétatér kövén a fényben ázik,
de reszket olykor ősz-levél gyanánt.
szakajt, mit elveszejt – mezőn a másik –
az ékkövekbe tört a múzsa-láng,
s örökje hűl a hamvadó parázsig.
Endre barátom eredeti ötlete nyomán
Rezonancia
hol vagy, Attila, s a démoni dobszólóid a versben,
hol ma az emberi elme, mi kő-karcolja a lelkem,
hol van a szűz lányokban az asszony, s hajban a fodrok,
mondd, melyik utcájában a múltnak a holnapi boldog?
antik Las Vegas-est mimikája idézne feledt kort,
szélkelet-éle homokba seperte a hexameter sort,
chip-gigahertz és fénycső-hatvan előzi világot:
emberi szívnek az egy és két hertz hozna világot.
légy te a kútkáván a vödör, s várd egyre a vándort,
moebius ízü teák tetejére te hints tudomány-port,
mélyrubin őscsigavér, csupa isteni béke, mi fortyog,
s végül az éj, hol az amfiteátrumi csend szava hortyog.
Bárd
az ágy kivet, ha vekker áll
az álmok romjain,
s mint kotlóstyúk tereltem ösz-
sze mind atomjaim.
hát együtt még egy új napon,
hurrá, de jó nekünk,
ágy, várj miránk, míg hull az est,
vigyázz, világ, jövünk!
ma játsszuk azt, hogy ős a hang,
s bivaly-harag dagad! –
de kánya rúgja, nem megy az,
ha jól érzed magad.
vagy fájj, te toll! – ha csorg a mérg,
ütünk és vért köpünk.
halott költőt túljátszani?
fiúk, az nem nekünk.
s elcsúsztam én a hírcsator-
nák trágyadombjain,
a ránk rohasztott médián,
álhírek mocskain –
Edward király angol király
a brexited sovány,
vagy borsószemre ült ma tán
a vén királyka-lány?
íródeák, okos ne légy! –
a népagy úgyse vág.
ha nincs a versbe’ csip-csirip,
egy klikk a sutba vág.
s a nép, az isten-atyja nép,
mi lóg a csap nyakán,
felette úr Zeusz s a Cég –
behúzva nyak, csap ám!
majd hozta pincér boldogan
számlám asztalra tett,
Adys reklámmal címlapon
500 dalolva ment.
e kávéházi szegleten
száll szóm a senkihez,
s felköttetem a lord-majort
ha bosszant bármi nesz.
A hangyák útja
tépj, te világ, tépj
hatlábúra
nézd
vén Európánk –
falkám múltja
fala-
kon jól edzett
nagylábujja,
s ha az
oktán felhőt
arcán fújja,
a gyu-
fáját gyakran a
Balkán gyújtja
bele
zendül még bala-
lajkám húrja,
puszi-
pajtásunk lett
Bajkál gúnya,
csak a
nyakban szűk az a
pajtás gúnya
s most
hullik az élet a
krajcár-lyukba,
mint
új jobbágy lépsz
csapdájukba,
és
újra a pár, aki
markát nyújtja,
a te
jussod lám csak a
kancák rúdja
aki
menne, mehet ma, ki
marhán unja,
s bár
már nem a drótok a-
latt átbújva,
de a
lábak előtt csak a
hangyák útja
halld
agg anyafölded, a
hangján búja,
s ne i-
lyen rongy százast
szabj rá újra
jöjj
s tépj, ha akarsz, tépj
hatlábúra,
de ma
valld be, világ, hogy a-
gyad lágyulva,
hát
valld, csak valld, és
aztán újra
Egy nyom a hóban
II.
arccal a hóban,
a hóban az arcom,
jég a virága,
cirádát karcol.
mámora józan,
a hűse az ajkon,
lányka-varázs-vér-
kéke a harcom.
súly van a bókba’,
de hangja a pardon,
fénycsöve búgja:
eremben az argon.
furcsa e szólam,
e pír ma az arcon,
égnek a sejtek,
elillan a karbon.
szólj, te a szótlan,
a hó se takarjon,
fújd le szivedről,
össze ne asszon!
éj-tüze csókra
felolvad az arcom –
ördögöm Amor,
egy angyal az asszony.