Kr. sz. e. 336
Hős Bukephálosz patája koppan
Korinthosz antik külperemén,
sörénye éjszín lángként lobban,
kékszemü óriás, isteni mén.
Vad heve sebző, fél, aki látja –
tán csak egy árny ugrasztja nagyot,
gyermeki kar lett ölelő hámja,
s hát takará el előle Napot.
Ura szandálos talpa tapossa
szikes út málló göröngyeit,
fölénye partját kétely mossa,
s perzseli szél lelke völgyeit.
Pár filozófus mögötte baktat,
fárad idősebb, fára hajol,
társa talányban fejet vakargat,
Hogyhogy az úr most nem lovagol?
Finom kezével védi Apolló:
Huszadik nyár dala, pazar legény!
Árész feketén száll, mint holló:
Daliás harcos, királyremény!
Stratéga irigyelt képessége:
csatába hátán vinni Napot,
ellent vakítsa fényessége –
Makedón győz élni holnapot.
Szandál csosszan a kútmély csendben,
ég vörös alsó csíkja fakul,
holdfény alkonyi színben lebben,
látkép igézi s ejti rabul.
Rezzen, felnéz kábulatából,
tógáját bélepte a por,
domb tetején már épül a tábor,
lángol a tűz, és csordul a bor.
Fülöp halálát súgja a szellő,
seregek vértjén csattan a kar,
ledöfte ármány, ki most az Első?
Nagynak, okosnak lenni hamar!
Gondolat örvény egyre kavarja,
fegyverzajban szó odavész,
jósnők fátyla csak összezavarta –
hogyan is mondta ma Diógenész?
Kivert kutyákkal a porban láttam,
faragott márványkőre vizelt,
sütötte hátam a Nap – ha elálltam –
arcomat az, mit nekem felelt.
Hat szava nem sok, több volt nálam,
s ő, aki rondít köztereket?
Szétzülled nép, s nem lesz állam?
Lámpával keres embereket?!
Nem kétlem már életem útját,
Nagy Sándor vagy Diógenész,
becsvágyam viszi döntés súlyát,
telosra leltem, Arisztotelész.
Égbe kiáltom, vége az éjnek,
leigázlak, Föld, így akarom!
Ne takard fényem, vágyaim élnek,
ne takard tőlem már a Napom!
