kortárs vers blog - Mező Kornél

Hot-drog

vers

a trochiscus viperarum emlékére

kanálban fortyogó leveske,
kereslek megbúvó erecske,
ragacsos penészíz bűn-konyha,
agyamat köti fel kiskontyba.
azt hiszem, mégis itt fogyasztom,
lökj ide fél grammot, s elalszom.

klór-parfüm, neon-zizz, új emó,
amit ér, gyilkol a jó kemó –
ennek is vége lesz majd egyszer,
ám addig falhoz vág a vegyszer.
orvosom elmerengve mondja,
letűnt sötét korok gyógymódja:

gyógynövény s érvágás tagadva,
orrszarvúagyar sem akad ma,
nincs sebbe marokszám pókháló,
sírkertben fejmoha-turkáló,
s hot-drog, ha kitört a kolera:
napon sütkérező vipera.

Még inkább

vers

Hány ezer év, míg New York elsüllyed,
s ha átaludnám, majd ki ébreszt fel –
vanília égbolt, Hamlet nézi –
álomsatuból, mondd, ki ereszt el?

Atlantisz jegébe fagyott istent
zavart fel a sok ostoba kakas,
morcosan nyújtózik, krákog, kiköp,
országra vizel – felhőnyi magas.
Unottan új búvóhelyet keres –
tán egy hegytetőn haverja lakát –
megvetőn néz le kis vírusokra,
csak megy, már nem zavartatja magát.

Tanulna bár lábujjhegyen járni
sok teremtés-korona s -romboló! –
megy csak dél felé Atlantisz isten,
víz emelkedik, combját csapkodó.
Köd hátán egy öreg város lebeg –
kövek, mint sajt kockák, erő-lego –
turisták bársony mosolya őrzi:
“vas nélkül ez volt ám kemény meló!”

Kérdeztük, hogyan, mi volt az ára,
mit őriz mosoly, s gyomlál a láma,
kit várt a kő, és vajon ki vára –
spanyol, kaphatsz a fejedhez máma!
A múlt kútjában már nevük sincsen –
sem fájdalmukra megkésett vigasz –
kik megszállottan odakarmolták,
írni bár nem, de tudták mi igaz.

Atlantisz isten zöld teraszon ül,
kokalevelet rág, nyugalma kincs.
Ex-hegycsúcs szigetek körös-körül –
istennyaraló “Machu Picchu Beach”.

Parton

vers

Sóhajom halandók egy-varázsigéje,
gondom elcsendesül, nyugalmam itt terem,
Láthatatlan kezek tompa arcmasszázsa:
almabor pezseg, és megcsap, mint jégverem.

Nyári est áll mögém, hűsen, mozzanatlan –
lopakodva dől rám e félszáraz márvány –
s a tücskök vastapsa dekódolhatatlan
titkokat sejtető fekete szivárvány.

Jól nevelt verseim, múlt-gondolatkutyák,
mind a fejét tartja: vakarj vagy simogass!
Art Deco poszterek fölénnyel kacagnak:
Későn születtél tán? Máskor ne halogasd!

Elveszett napok közt süket már a kérdés,
a tükör itt-felén jobb-e vagy odaát –
csupán a nagylelkű énem tologatja
mindegyre életem felezővonalát.

Villódzó templomban semmi oltára vár –
így hatsz a világra – két szemed térdepel.
Egy-klikk markopóló, terülj-terülj Kína –
róka vagy holló vagy, és melyik énekel?

Jövőm egy hosszú tó, kék-hideg s idegen,
flegmán partján ülve lóbálom a lábam.
Múltam egy gyűrött lap, mögöttem nyugvó Nap –
nosztalgia langya melengeti hátam.

Jelen, kopott kavics, nyomja a fenekem –
nehezemre esik odébb ülni talán –
s a lapot hasztalan simítom – érdemes?
Kutassam értelmét félszáz év távlatán?

Egy szép nap felállok, s ülepem vakarom,
hajítom kavicsom, messze száll kacsázva,
alkony szürke hűse lúdbőrözi karom –
mélységek őre a hullámok varázsa.

Otthon

vers

Gondolat árja a nyár zivatarja, a lányos, a langyos
békehozó: hova máshova visz még szerte e Földön
szem horizontján túlra az égben a gép s a bakancsos
láb? Tenyerembe lapult e világ. Már másfele töltöm
életemet, s oly ritka, ha járom városom útját.
Otthon a hely már mind, ami porral lepte cipőmet.

Lába ha áll vándornak az úton, a két szeme búját
fedni nehéz, s míg fordul a szél, csak dől az időnek.
Nézi a szűk sors béna faágán mind, aki bírja
élte kötődő hangulatát, s majd hullik a mából:
otthona kis szoba, otthona városa, otthona sírja,
kőfala, vára s a tárgyai védik a lét magasától.

Vándor, amint csiga, házát hordja, s az észbeli kincs, mi
óvja az útján. Tájra a lábnyoma rásimul este,
gyenge virágokat ápol az éneke. Szárnya ha inti,
égi madár a barátja – s az otthona körbelebegte.

Itt lakunk

vers

szántóföld árkai sziklákat teremnek,
dinnye-nagy kövek, mik földmélyben hevertek,
Holdfény ébreszt egyet, leveti barázdát,
határra kigördül, s öleli családját.

erdőn fák karjukat feltartják meztelen,
várják zöld pattanást, bőrön míg megjelen`,
egy évszak három nap, oly bolond az idő,
április havában havazni nem illő!

tengernek partját több kőküklopsz vigyázza,
hullám-gyermekeket pajkosan lerázva
forgatják fejüket, jó messze ellátnak,
fehér bőgatyában fotó-modellt állnak.

őszelőn szerte két tájköltő vetekszik,
réz-arany színkovács, szikrát csap fel egyik,
szivárvány-roncstelep-turkáló a másik,
színpompát varázsol egész lombhullásig.

fából van árbóccal májusnak virága,
itt lett sport labdával dobni karikába,
Könyves Kálmán nevét Salem még álmodja,
tavakon takaró a tőzeg-áfonya.

Sam Adams hírnevét dicséri kocsmáros,
teáját tengerben áztatja főváros,
tél haván messze csússz, bálnáknak integetsz,
biztosan tudod már: ez itt Massachusetts.

Szem

próza

Jobb szemem kissé
homályos
újabban,
s így nem csoda,
hogy egyes dolgok
elejtik értelmüket.
A dolgok mintha
kisebbek
is lennének,
ha a balt letakarom.
Most akkor
melyiknek higgyek?
Hogy tudná az agyam
ebből összerakni az
állítólag
háromdimenziós képet?
Mintha
a jobbon keresztül
foltosabb
is lenne a világ.
Olyan, mint amikor
a húsvéti ablakmosás előtt
az üvegen át csodálom
a természet éledését,
de
még rajta van
a téli hópiszok,
az enyhén szakadt szúnyogháló –
aminek színére már nincs is találó szó –
az ujjal elmaszatolt légy,
a sarokban ülő buddhista pók –
akitől még egy büdös szót sem hallottam eddig –
alul meg a csak nemrég elpusztult,
szeptember óta kitartó
katicabogár.
Néha
egy fekete, absztrakt forma
úszik át a képen,
laza nemtörődömséggel bóklászik,
fittyet hány a gravitációra,
s eltakar egy-két virágot a réten.
A torzításról nem is beszélve!
Egyenes vonalak
egyszer csak
görbültnek látszanak.
Mintha az autóút széle
fel lenne púposodva,
és ez a púp
szalad
jobbra az autó előtt,
pont olyan gyorsan,
ahogy vezetek –
egy személyes fekvőrendőr,
amit szerencsére
sosem érek el.

Bosszantó, nem mondom,
de meg lehet szokni.
Ha eddig tudtam vele élni,
eztán is tudok, nem?
Végtére is
a balon
élesnek látszanak a dolgok.
Az nem foltos,
nem torzít,
és nem bóklászik benne
alattomos, fekete paca sem.
A balon
rendben vannak a dolgok.
Azért a jövő héten,
vagy az utána levőn feltétlenül –
mert ugye, minek is ezt halogatni –
elmegyek szemorvoshoz
a jobb szememmel.

Később,
ahogy körém dőlt a bőrfotel,
a frissen mosott illatú,
langyos szombat délutánon,
és a rádióból
a nagyvilág hírei furakodtak be
kéretlenül s türelmetlenül
a fülembe,
rádöbbentem,
hogy talán mégis
a bal szememben lesz a hiba.