Címke: szerelem

Idézni lágy szerelmed oly vagyon, király ha kéri sincs miért adom.

Sózott utakon

vers

vashíd remeg és
talpfák ugaron,
ónos csepegés,
Hold kél, s ugatom

sózott utakon
fagy volt lepedőnk,
hozzád utazom,
érints legelőbb

tél dúl ideát,
gésák nyaka hó,
lankán rideg ág,
tűz légy s takaró

vágyam fele-vágy,
szívem kovakő,
bölcsőnk betegágy,
fátylad csodanő

egy lesz gyökerünk,
két kert meseszép,
kék tót ölelünk,
titkod belelép

késő születés,
meddő szerelem:
képzelt üde méz,
gondod ne-velem

szőkén hezitálsz,
s holnap letagadsz,
vino veritas,
küldj hát, ne marassz

küldj el, s utazom,
lyukból a cipőm,
sózott utakon
járt el vad időm

Nem adatott

vers

ajkunkon eltitkolt vágyak
hol rejtsem tíz évig én
hol búvik lebbenő árnyad
s a
kényszerbe fojtott igém

én-is világban bolyongok
kétely lett szívdobbanás
költő vagy, mondhatsz bolondot
vagy
bolond vagy, mondhatja más

hol leszek már akkor én is
hol bújnánk évekre el
mentsvárunk hulló poézis
s ki
lesz majd, ki lentről emel

mit ad még akkor egy csókom
mit ad, mit nem adhatott
homokban lábnyomod óvom
lásd,
nem lett, mi nem á(l)datott

Arkangyal

vers

azt hiszed, ismersz, és ismerlek,
régen nem látszom már istennek,
s rég nem is látsz már a jövőnek,
csak egy olykor hazajövőnek.

hiszed, hogy élsz, vagy hogy éltetlek,
óvtak is többen, mert féltettek,
szárnyvesztett zuhanást sugalló
egyet szeretni, ki mulandó.

azt hiszed, árthatsz, vagy árthatok,
mért tenném, hisz mindent áthatok,
s tettekre ne volna bocsánat –
hús-vér is vagyok, már bocsánat.

azt hiszed gyűlölsz, vagy gyűlöllek,
s benned csak acél vagy tűz öl meg,
álmod, hogy nélkülem létezhetsz,
mégis, mint gyermeket dédelgetsz.

azt hiszed, elhagysz, vagy elhagylak,
van-e pont, hol szívek megfagynak,
szerelmek hűtötte hadjárat,
angyalok útján hagyd, hadd járjak.

Büntetett előétel

vers

kívántam sódat, a mézed, keserved,
s bár nyálam folyt, hiába,
meg nem kapom,

kívántam mérget és savany-szerelmet,
bús ősz-ég rám kiáltva
vert el nagyon.

kívántam roppanó prézlid harapni,
és kívántam tejszíned
bőr illatát,

fő-fogást, győzelmet vártál aratni,
s én tükröztem felszíned
éj-csillagát.

Őszi reggel

vers

bánt, ha szeretni tilos tele szívvel
bölcs, ki a gyűlöletét temeti
szép, ki az éjben az ég fele ível
eb, ki saját kanalát nem eszi
vágy, ami hajtja a percem előre
ősz, mi fejemre meszelte jelét
tűz-horizont kel azúr legelőre
száz szerelem hiszi még melegét

Lent és fent

vers / versciklus

II.
… és fent

szivembe gyújt ma pislogást
egy égi nagykövet –
ki szórt hajába csillogást
s szemébe ékkövet

te adsz – miként az enyhe szél
az ing alá jövet
dadog, remeg, de nem beszél –
a nyelv alá követ

az öltözetke bűvölet
a selyme sejtszövet
kezem simítja bőrödet
s az összes öblödet

csak öntsd ma rám a vágyaid
a Vénusz-üdvöket
a csillag ott, s te, lánya itt
öleljen át öled

Cserno

próza

robbant 86.
arcot pirított, húsba vágott
a sztyeppék szele.
étvágytalanná tett.
geiger-müllerem duplán kattogott
melletted
azon a sebzett május-elsején
erőt hazudó zászlók árnyában.

öl,
sokféleképpen öl
a láthatatlan.
van,
ki feláldozza magát, s ki áldozatul esik,
ki remél, s ki reménytelen.
van,
kit hosszú évekig emészt,
be nem gyógyuló, újra fakadó sebekkel.

fekete lány

még éretlen gyermekek voltunk.
hulltunk egymás felé,
ütköztünk, taszítottunk, hasadtunk, fájtunk.

életnek hívtuk mind, ami fáj

s először kérdeztük: miért?

még sírtuk szüleink szemét –
ösztönből megfelelni az ő világuknak –
de egymás szeméből próbáltunk
sután
nevetni tanulni.

holtig keressük
azt a tekintetet,
azt az optimizmust sugárzó
gyilkos kék eget.

felnőttek szeméből tanultunk sírni

gyermekünk szeme tett benne profikká

amikor
talán
már késő az igaz könnyekért.

Pillanat-csodák

próza

az élet
olykor megszondáztat.
kutatva a szemembe néz,
aztán a forgalmi engedélyre –
rajt apám s anyám három-hossz neve –
majd a fakó szondára.
kínos a csönd –
a halk ketyegés puszta képzelet.
hitetlenkedve csóválja fejét,
szótlanul nyújtja a forgalmit,
s int,
tovább.

olykor szégyenlős fiatal lány őzike-tekintete
és piruló arca mögül szólít
isten –
ilyenkor nem egy Bessenyei, de ráismerek –
ne vegyél nekem többször fagyit,
édes vagy de a többi (isten) összesúg a hátam mögött.
megértően rábólintok,
tudhatná, ha nem kőtáblán nyújtja át a kérvényt,
én magam ritkán vésem fel a konyhai márványlapra.
azért
kapnék is a fejemre otthon.

múlt héten –
életében először –
visszanézett rám a tükör.
zavarba hozott a felismerés,
most nekem kell teljes mértékben megfelelnem
az ő számára.
mosolyra görbült a szája, s én kapkodva utánoztam.
hamar be kellett látnom,
nem is olyan egyszerű munka ez.
hirtelen ült rám
az első pislogás farkas-félelme –
ha én behunyom, de ő nem,
akkor lebuktam.

sors, tudod mit?
vegyél csak nekem még egy kis fagyit!
titokban szeretlek ám,
a többiek meg azt beszélnek a hátam mögött,
amit csak akarnak.

Róma hűse

vers

előttem állt, e mondat oly banális,
omolt a zsemle-vállra szőke vízesés –
s ma Trevi kútba fúl a csobbanás is,
ezernyi macskakőre dér e számvetés.

a város éj, az útjait lejártam –
e görbe panteonba bűnt kopott cipőm –
sötétje lettem én, csak űr a zárban,
s a kulcs-a zárba-törve-vágy-világi nőm.

Eső

vers

egy
szénakazalban
játszik a lelkem,
roppan a fű, tüsz-
szentem a port

leng
gondolatimban
véled e játék,
álom igéz, nem
féli a kort

ha
ember az isten,
hogy ne szeretne – a
szép szeme éltet, a
szája a tűz

oly
édes a jó szód,
szép, kicsi lányka, de
hív-e a kazlad
vagy tovaűz

el-
porlik a vers, mint
pernye reménye,
perzsel az arcom az
égre leső

majd
felkap a szél, meg-
lepnek a felhők –
ázik a széna, a
vágyam eső

Lejtés

vers

mi veszta-vágy a völgy ölébe halt,
szelíd dalába zárta zsenge múzsa –
de kéje szítva tűzbe vitte húsa,
akár temetve élve égne dalt.

egy éjen át az ajka éhe nyalt,
s a hajnal-égre izzva gyúlt a rúzsa –
a Hold s a Nap között lebegve túsza,
a tollad is pirult, te lépre csalt.

ma négy-levélre hajt, s a langya bánt –
a sétatér kövén a fényben ázik,
de reszket olykor ősz-levél gyanánt.

szakajt, mit elveszejt – mezőn a másik –
az ékkövekbe tört a múzsa-láng,
s örökje hűl a hamvadó parázsig.

Endre barátom eredeti ötlete nyomán

Egy nap szigete

vers

Fekete táblán krétarajz. Ketten.
Egy pálmafa törzset formál kezem.
Kis sziget partja – nagy mosolyt csentem –
míg krétám színez, lám szíved nyerem.
Barna a kókusz, hullámok kékek,
a szigetre álmodsz minden csudát.
Nevezzük el… ‘Egy nap szigetének’ –
nem érted, kicsim, ezt csak anyukád.

Hármasban séta, kavicsdobálás,
s köröttünk mindenfelé óceán.
Szelíden bújik énhozzám, hálás –
oly, mint te voltál, elvesztett leány.

Fekete utcák, szavak fehérek,
kezem kezedben ma még megpihen,
forró a csend, egy régi ‘nem’ éget,
másik világban, ott tudom, ‘igen’.

Zoénak és Móninak

Back to Top