ajkunkon eltitkolt vágyak
hol rejtsem tíz évig én
hol búvik lebbenő árnyad
s a
kényszerbe fojtott igém
én-is világban bolyongok
kétely lett szívdobbanás
költő vagy, mondhatsz bolondot
vagy
bolond vagy, mondhatja más
hol leszek már akkor én is
hol bújnánk évekre el
mentsvárunk hulló poézis
s ki
lesz majd, ki lentről emel
mit ad még akkor egy csókom
mit ad, mit nem adhatott
homokban lábnyomod óvom
lásd,
nem lett, mi nem á(l)datott
nyír kérge rikít
és vedlik a tó
gémeskút ásít
szomjan vesz a ló
hull napok hossza
s a halra a só
egyujjas élet
száz verszta a hó
lányunk egy kurszki
úrfihoz szökött
föld szakad kvarc forr
a vetés fölött
áll napok hossza
és sóban a hal
kurszki gyors sikolt
nem jött nem akar
tükör a szántón
a vetés oda
ásít a gémes
a szomjak lova
hálátlan kurszki
sebes szív falaz
ha ma sül kenyér
mit vetne tavasz
nyír kérge rikít
és vedlik a ló
a kurszki személy
már senki se jó
szélvörös ég tép
a vetés oda
s a tél ujjatlan
száz éj kaloda
szívem még nem sárgul, ősziesen narancs,
s fejem sem töröm most sorson, istenen,
jól értem, honnét tört rám a belső parancs:
szemed egy filmből már oly rég ismerem.
ha feléd hajolnék, egy gumi ránt vissza,
csak szelíden nézlek, te vágy-szakadék,
anyakönyv zöld lapja vodkámat felissza,
csók-kötélugráshoz nincs több haladék.
időutazás lett a jelenben élnem,
tegnapból gurult ki, s hunyorog a mám,
bizarr ez a dráma, s én ódzkodva nézem,
múltat zúzhat szét, ha rosszat tesz ma szám.
néhanap megállok a kisállomáson,
mint egy menetrendbe, szél lapoz belém,
gyűrött lapjaim közt esti megnyugvásom,
nem baj, hogy ha késel, jössz már tán felém.
tetovált pad alszik a váróteremben,
padló ajkán csikk és szétszórt szotyihéj –
tétova galambként kétely ül fejemben:
hátha ma sem jössz, s itt ér ismét az éj.
fejem tán a gőzös, korom csak a kincsem –
félálom riaszt meg: nem lesz, ki kiszáll,
szaladnék és lógnék a vagonkilincsen,
ám peronom száguld, vonatod, mi áll.
hogy üzennék néked, s hogy tehetném titkon –
ujjam közt időm már görbülő kanál –
szerencse sütikre bízom majd a titkom,
lesz egy sok ezerből, amely rád talál.
kínait rendelsz egy füstköd tél-estéden,
rizsszemek közt tinta, süllyed szójaszósz,
MSG kapja el szívedet estében,
tészta roppanás, majd mély csend, szót se szólsz.
asztalon morzsák közt aprócska írások,
arcod elpirul, csak szárnyad hófehér.
“sose érdekeljen, hogy mit szólnak mások –
vészféken csüngök, míg időnk összeér.”
vas köve olvad
szítja a szén
lusta a holnap
keltegetém
fojt a monoxid
kénje facsar
bár a szemed szid
vágyam akar
csordul kő leve
illan a szén
testem forr bele
lesz-e enyém
páfrány temető
sírta szenet
lábam remegő
hátha szeret
álma a gyémánt
titkon eped
vágyom a sétányt
járni veled
vas fia csákány
roppan a szén
megtör a márvány
szíve helyén
hegy hasa mordul
húzza a mén
fortuna fordul
háta felém
vágány repíti
kattog a sín
párnám hevíti
átok e kín
lenn a kohóban
érc se kemény
májusi hóban
fagy le remény
