a magyar nyelv kiválóan alkalmas időmértékes verselésre, hosszú és rövid szótagok szabályos váltakozásából keltett dallamos, ritmusos verssorok írására. Klasszikus versformák, mint például a rondó, vagy a shakespeare-i angol szonett a jambikus verssorokat kívánja, hexameter sorok régi görög klasszikusokra emlékeztetnek, az anapsztus pedig az angolszász limerick dallamának a gerince.
give me a kiss, one you’ll never miss, my eye-appetizer
give me a hug, I’m not givin’ up, don’t tell me ‘be wiser’
young, silly wind, don’t blow her away now, I’d never find her
send me a glance that gives me a chance, and I’ll be the fighter
addsza a csókot, s röppen a bókod, szem-süteményem
ölbe ha kapnál, mennybe ragadnál, kis tünemény, el
szél, ne lapozd el a könyvem s arcot az őszi regényben
harcolok én, ha szemed tüze kér, de ne játssz a reménnyel
II.
Rácsnak az arc szúr szembe a kint – rég otthon a fogház.
Nincs haragom, s már nincs rokonom, nem is éget a volt láz.
Messzi, kihűlt az a vad siheder s huszonévek előtt az a kés.
Kaptam időt, már értem a csendet. Nincs ki a múltra felel, és
nincs, ki jelenbe terel. Nagy lépés vár, amit el ne hibázz,
cet köpi vassal törve a lelkedet, újra ne nyelje, vigyázz!
I.
Állam alá felhúzva a térdem. A szám se nyitom ma panaszra,
nincs haragom, hiszen azt se tudom ki dugott a palackba.
Ej, de kinőttem e lét üregét! Jött-ment ezer év feledés –
kaptam időt. Nem is értem: három a vágy ami vár, és
nincs, ki jelenbe eressze? Ha jönnél végül is, el ne hibázd:
óvatosan húzd majd a dugót, hogy azért üvegemre vigyázz!
te édes alma vagy. tebenned én
kukac, ki fél, ma nem harapsz-e félbe.
boszorka mérge sem seper szemétbe?
heved se süt meg életem delén?
fagyod se öljön ám a zord telén!
s a permeted se rúg talán fenékbe.
te édes alma vagy – feléd-felén.
ha kérdi énem, ez miért enyém,
s mi lett az életünknek egy reménye:
karodban ébred ő, a kis legényke.
legyél a Nap, ragyogj az ő egén!
te édes álma vagy – s tebenned én.
Kalap, kabát, a sál s a tél
taván a jégre csússz velem!
Ha jó a fék, a lék se fél,
kalap, kabát, a sál s a tél –
a nyár ha messze, mit remél?
nem olvad el, nem ám jegem,
kalap, kabát, a sál s a tél
taván a jégre csússz velem!
Magyar vagyok, s talán leszek,
halam se ton, naná keszeg,
zseton zsebembe’ nem csereg,
uzsonna sárba’ hencsereg.
Magyar vagyok, s talán leszek,
ha búza nincs, kölest eszek,
ne vágj ma hátba, istenem,
szabályaid nem ismerem.
Magyar vagyok, s talán leszek,
ezer regében elveszek,
fiacska kedden épp ezért
tanulta hét, a fő vezért.
Magyar vagyok, s tudom, leszek,
hazám szivébe’ termeszek,
eladni Őt, nem érdekel,
magyar le nincs ki térdepel.
Magyar vagyok, s tudom, leszek,
a toll, amit le nem teszek,
Attila lelke itt pezseg,
vonatra szállt, s velem cseveg.
Magyar vagyok, s tudom, leszek,
öleljetek ti ős hegyek,
ha nem hiszed, no, mit tegyek,
magyar vagyok, s tudom, leszek!
naptárlap a szélben a porba söpörve,
s én kergetem egyre csak azt a lapot,
hadd markolom újra, szivem ne gyötörje
napunk, mi a többit a szélbe törölte.
bár gyűrt, s szine sárga, miénk az örökre,
s míg elkapom, esnek a többi lapok,
száll múltam a szélben a porba söpörve,
s én kergetem egyre csak azt a napot.
bokámra tekerve hazudta igaznak
a kis szoba szűk öle szürkületét,
de ablaka nyílik a cella-falaknak,
ha éled a Földnek a görbületét.
eszemre tekerve hazudta igaznak
idő, hogy az útja csak egyfele jár,
s ma úgy kanyarog, hogy a gőz csap a tatnak,
szerelmet idézni a múlt szele vár.
kezemre tekerve hazudta igaznak
a száz-fele év, hogy a toll a nehéz,
de toll ami könnyü, szavak ha szaladnak,
csak őröl az űr, ha ma nincs ki benéz.
szememre tekerve hazudta igaznak
a nyár laza bája az őszi esőt,
s ha torz is a tükre, ha hittem a gaznak,
csak ázzon a föld el a télnek előtt!
ágra bogár, ha kopár, nem száll,
föld hasa láva – naná, lekvár? –
kéreti ám retinám egy lány,
szívet e szél lebeszél, menj már!
ihletadó metafórám bár
gyom, mit agyad kitagad látván,
vésne – e résbe kevés csákány –
bennem e tűz, s heve űz árván.
fára madár, ha ma már nem jár.
égjen a tűzben a fűz, nem kár!
tél-pocsolyád kocsonyám, egy tál –
kincsem enyém, pecsenyém megvár.
Vágytam a lányát, égi talányát,
Uranosz sarja karomba talált,
temploma teste, a bája övezte,
márványcombú éji csodát.
Porlik a vérem, a forrást kérem,
állj, Héphaisztosz, a tűzre elég,
szirmai ívén perzsel az ívfény,
olvad a perc, és ózon a lég.
Kis takaróba bebújva az orra,
csend-tünemény száll keble fölé,
álmát nézem, az árnya a lényem,
isten cseppköve, Aphrodité.
Ágyad ölel még, agg Európa. Ne féljem a népek
őrületét, hol lányhaja hervad bőröd alatt már
életanyámnak? Fékez-e bölcs, és nem csal-e kalmár?
Múlt sebe fáj-e, Phoenícia sarja, s emészt-e a vétek?
Horpad a tektonit, Ázsia kőfala mára a mátka.
Bírd ki, amíg én élek e Földön széfbe bezártan
dőzsöl az új isten fia holt inkák aranyában
szögre fakult sziveket lepi porral a századok átka:
Mák leve forró ópiumát viszi mélyen a véna,
Styx tutajával Hádész ingyen jár a melóba,
ádáz stroncium álom a Föld pipafüstje – a jóra
gyenge az emberi állat, rosszra pedig szava néma.
Őrzi a múltam sztyeppék lánya – ha lópata koppan,
vérző billog Atilla lován a Lenin-karabély. Még
hívnak dózsai vágy kaszakő-szikrái, de kétség
grillre tapos – fűtetlen hívek temploma roppan.
Körhegye távcsőmágnes, szállj oda fel ma Apolló –
Hold fele vitte az őrült Phaeton a Nap szekerét is.
Tépd ki a gyeplőt! Delphi halála a null hipotézis.
Szép hajad ék, Európa, de féltlek – csattan az olló.
Kr. sz. e. 336
Hős Bukephálosz patája koppan
Korinthosz antik külperemén,
sörénye éjszín lángként lobban,
kékszemü óriás, isteni mén.
Vad heve sebző, fél, aki látja,
árnya csak az, mi ijeszti nagyot,
gyermeki kar lett ölelő hámja,
s hát takará el előle Napot.
Ura szandálos talpa tapossa
szikes út málló göröngyeit,
fölénye partját kétely mossa,
s perzseli szél a hite völgyeit.
Pár filozófus mögötte baktat,
fárad idősebb, fára hajol,
társa talányban fejet vakargat:
“Hogyhogy az úr most nem lovagol?”
Finom kezével védi Apolló:
“Huszadik nyár dala, pazar legény!”
Árész feketén száll, mint holló:
“Daliás harcos, királyremény!
Stratéga irigyelt képessége:
csatába hátán vinni Napot,
ellent vakítsa fényessége –
Makedón győz élni holnapot.”
Szandál csattan a völgy-mély csendben,
ég vörös alsó csíkja fakul,
holdfény alkonyi színben lebben,
látkép igézi s ejti rabul.
Rezzen, felnéz kábulatából,
tógáját bélepte a por,
domb tetején már épül a tábor,
lángol a tűz, és csordul a bor.
Fülöp halálát súgja a szellő,
seregek vértjén csattan a kar,
ledöfte ármány, ki most az Első?
Nagynak, okosnak lenni hamar!
Gondolat örvény egyre kavarja,
fegyverzajban szó odavész,
jósnők fátyla csak összezavarta –
“Hogyan is mondta ma Diógenész?
Kivert kutyákkal a porban láttam,
faragott márványkőre vizelt,
sütötte hátam a Nap – ha elálltam –
arcomat az, mit nekem felelt.
Hat szava, nem sok: több volt nálam,
s ő, aki rondít köztereket?
Nem lesz nép és romlott állam?
Lámpával keres embereket?!
Égbe kiáltom, vége az éjnek,
leigázlak, Föld, így akarom!
Ne takard fényem, vágyaim élnek,
ne takard tőlem már a Napom!” –
kitárja kardját emelő karját,
büszke, erős csapatára lenéz –
“Enyém a föld s ég, amíg szem ellát!”
Fakul zománcod Arisztotelész.
Zsebben hordja a jövőd a múltját,
nem menekülhetsz, bárhova mész,
elibéd ássa a kétség kútját,
s rád mutogatva elárul e kéz.
Álmaid álma le hányszor dőlt, és
hű-e, ha álmod félig egész?
Képzelt kérdés, sorsbeli döntés:
Alexander vagy Diógenész.
