Egyre megyek

ha akadt, kinek élj,
ha leéget az éj,
csak a gyertyaviasz
maradéka igaz

csoda csend ez a lét,
ki se hűlt helye még,
savanyú szerelem,
fele fáj, fele nem

buja márciusok,
ez az egy, az a sok,
hevük édes eper,
öl-e földre teper

de ma száraz a láz,
köhögős babaház,
molyevett kimonók,
kirugott eladók

s ha kitűzi jelét,
ezeregy remetét
visz a hajnalokon,
visz e messzi rokon

boronált rohadás
ez a nép-rianás,
fele tud, fele fél,
üveg éle e tél

koronás loholás,
miliószorozás,
genetic-feledés,
kimerült lebegés

s ha e Spárta-halál
a tüdőmre talál,
levegőt se veszek –
megyek, egyre megyek


Mihail Eminescu – A csillaghoz

mi távol ő, ki égre lép,
s szemembe hull a fénye,
világba küldte csepp jelét
ezernyi árva éve.

ki tudja, dúl-e benne tűz,
a messzi múlt varázsa,
kihunyt-e rég, s csak űrje űz
a hidrogénparázsba?

s ha éji délibáb a tánc,
az ég örök bilincse,
fakult idő, mi rajta lánc,
a titka: vanja, nincse.

szerelmek égnek így talán
tekintetért epedve,
a szívek est sötét falán
felizzva, majd feledve.


Mihail Eminescu – La steaua

Portalan

a test a liftbe szállt, a falra dőlt
a ferde fémdoboz s a két pacák.
e dossziéba múlt, kiírta őt
a tollvonás-halál, a kék pacák
papírlapon maradtak ő s a lét
farolt a Żuk, ma terhe földi láng –
utószor írta égre föl jelét
a porba tört ezernyi csontszilánk.

a fordulóban állt a lelke még,
a kőhideg s a csend kötött belé,
porát a szél feledte szerte rég,
a liftre várt csak egyre – fölfelé.


Sózott utakon

vashíd remeg és
talpfák ugaron,
ónos csepegés,
Hold kél, s ugatom

sózott utakon
fagy volt lepedőnk,
hozzád utazom,
érints legelőbb

tél dúl ideát,
gésák nyaka hó,
lankán rideg ág,
tűz légy s takaró

vágyam fele-vágy,
szívem kovakő,
bölcsőnk betegágy,
fátylad csodanő

egy lesz gyökerünk,
két kert meseszép,
kék tót ölelünk,
titkod belelép

késő születés,
meddő szerelem:
képzelt üde méz,
gondod ne-velem

szőkén hezitálsz,
s holnap letagadsz,
vino veritas,
küldj hát, ne marassz

küldj el, s utazom,
lyukból a cipőm,
sózott utakon
járt el vad időm


Jöttek

Pondichéry-ből zsibongva
jöttek ők sovány gebén,
rozsdaszín batyut kioldva
dőlt az ócskaság elém.

Léptek összevisszasága
löszt kavart fel ősz egén,
fog ropog, s a piszka sárga,
portakarta ős erény.

Két arany tapadt kezükre
s hét kötetnyi töltemény,
jöttek ők, s fülekbe gyűrve,
Pondichéry-ből, szegény.


Sárga

sánta ősz alva jár,
ködbe kötve csend határ

sárga kert várta már,
véle költöző madár

sárba lép, meg-meg áll,
fél falatnyi szóra vár

spárga csüng, ágba fáj,
átok ül cseresznyefán

télelő, kert-halál,
sárga gyász-a szánja tán


Jöjj velem

koromat sose nézd,
se cipőm, se a pénzt –
ha a csín csak a csíny,
csal a gondolatod.

ha szavad nem egész,
s a szived sem igéz,
telefútt kocsiszín
csak a hódolatod.

gyere, izzon az ész,
parolázzon a kéz,
s ha fejünkben a rím,
dal a gondolat ott.


Őszi reggel

bánt, ha szeretni tilos tele szívvel
bölcs, ki a gyűlöletét temeti
szép, ki az éjben az ég fele ível
eb, ki saját kanalát nem eszi
vágy, ami hajtja a percem előre
ősz, mi fejemre meszelte jelét
tűz-horizont kel azúr legelőre
száz szerelem hiszi még melegét


Szív(j)árván(y)

hova lett ezer évem a puszta füvén
hova lopta a Döbrögi-banda büfém
hol a sétabotom, hol a bók, hol a szép,
hol az úri világ, hol a szent imakép

hova tűnt ez az ötven, a nyár-szerenád
hova süllyed a szívem a tengeren át
hol a ház ami óv, hol a gyermeki báj
hol a csók, hol a nép, hol a hangya-király

hova lett az a hölgy, aki érti a szót
hova nyelte az állam az állat-adót
mi a mértani sornak a mérce, mesélj,
hol a válasz ezekre – ne várj, ne remélj


Lent és fent

II.
… és fent

szivembe gyújt ma pislogást
egy égi nagykövet –
ki szórt hajába csillogást
s szemébe ékkövet

te adsz – miként az enyhe szél
az ing alá jövet
dadog, remeg, de nem beszél –
a nyelv alá követ

az öltözetke bűvölet
a selyme sejtszövet
kezem simítja bőrödet
s az összes öblödet

csak öntsd ma rám a vágyaid
a Vénusz-üdvöket
a csillag ott, s te, lánya itt
öleljen át öled


Lent és fent

I.
lent

ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket

ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet

ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret

ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet

kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket

kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet

talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket

s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet

eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet


Róma hűse

előttem állt, e mondat oly banális,
omolt a zsemle-vállra szőke vízesés –
s ma Trevi kútba fúl a csobbanás is,
ezernyi macskakőre dér e számvetés.

a város éj, az útjait lejártam –
e görbe panteonba bűnt kopott cipőm –
sötétje lettem én, csak űr a zárban,
s a kulcs-a zárba-törve-vágy-világi nőm.


Back to Top