álmaim előtt te érkezel
s rám gyújtod hálószobám
kínommal testtelen vétkezel
láng-nyelved áldón profán
kőfalnak vezetsz sok hajnalon
s dobszóba veted szavam
neved bár tilos sóhajtanom
ellopnám szíved, ha van
ám
fehér bot lennél csak kezemben
s önzésből varrt jelmezek
szeretni lehet bűn, s kegyetlen
adnék, s mégis elveszek
fájt megszületni
hideg fejjel és szívvel –
ma lettem felnőtt
a kés élén nem hűs a kék acél,
nincs álom, éhség, fájdalom se gőg,
utam rideg ma, metsző jég a szél,
ha láthatom, se láthatom meg őt.
oly más múltat zúg fejemben e zaj,
egy régi vers elnyűtt kátránypapír,
a kés pengéje bőr mélyébe mar,
s egy titkot tenyérbarázdánkba ír.
a fejreállt világ utál, s kiköp,
majd rám rivall pár szép kis semmiért,
a lejtőmön egy Hindenburg kiköt,
itt szeretni ma már nincsen miért.
mit lágy mediterra, a chique reneszánsz,
hiába fehér füst s új adu-ász,
fal titkokat őriz,
arany cicomáz,
s lett szent eseményből
ferde szeánsz.
bölcs nyugalom mereng
túl tetők felett
vén nagyharang
kék csendben szemereg
a nyári eső
kis Angelo botlik,
az utca kövét felsérti szivében a szégyen a szó,
úgy éget a test
megalázva
ki jó?
hitét beszakítva
ki tépte övét?
szelek égpírt vetnek
alkonyba kondul
egy nagyharang
alant apró gyermek
egy épp eleső
csak fordul az ágyban az éjjeli árny –
a démoni álmok a
földi atyák
s fülek temetője ezer miatyánk –
el innen! eressz!
kötelekben a szárny.
a cseppnyi súly alatt
aligha bólint
a nagyharang
némán levett kalap
féltérdre eső
kis Angelo lépte a kőre fakult,
s szorítja kezével az ég peremét –
két ark-drusza hajtja meg érte fejét,
s elindul a Földre
berúgni kaput.
ős ökölbe borult
vatikán egén
a nagy harag
és hullt csak egyre hullt
az ólom eső
kívül fehér
néha vörös
mindig csak akkor kenem
mikor már fáj
belül is valahogy így kezdődött
fehéren
simán
aztán jöttél te
eleinte csak egy matricára gondoltam
amit az első zivatar elmaszál
s ha más nem is
a lepedő ledörzsöli
néhány éjszakányi hánykolódás után
de nem
zizzenve szisszent a tű
csordult a piros
majd a fekete
velem maradtál
mondták kenjem
mivel? minden-hájjal?
kösz, akkor inkább nem
a strandon
ma is csak akkor bámulnak meg
ha nagyon fehér
vagy ha nagyon vörös
de ha látnák belül
orrbavalót visel
üvegpoharat rág
tüzet nyel
és Harley-n dönget
ráncos pergamenjén
már magam is nehezen betűzöm ki
a neved
ködszürke lámpa-
ív, szivárvány színvakon,
akkor vagy apa,
ha adósság házadon
megnyugvást kérő
porc, perced mind megkopott
akkor vagy élő,
ha kaszásod meglopod
ékszerszén-bánya-
lég-vár-romban bizalom,
akkor vagy anya,
ha könny ül az ágyadon
lágy öblű tenger
lesz holtában sóhalom,
akkor vagy ember,
ha markol a fájdalom
holnapod iga,
mit sors izzadt válla von,
akkor vagy bika,
ha véred bor, száz gal’on
föléd is gyom nő
majd, röhejes sírhalom,
akkor vagy jobb nő,
ha hiányod sírhatom
sipkádon csörgő
cseng, vasláncok lábakon,
akkor vagy költő,
ha szavad a hátadon
talp alatt tört kő,
míg átgázolsz századon,
akkor vagy költő,
ha isten sem vág agyon
akkor vagy költő,
de ott nincs több irgalom
egy szerelem története
Ha kézen fog szemed,
a lábam megremeg –
pórázon lebegő
ólomsúly levegő.
Ha mézet lop szemed,
selyemköddel belep –
bársonyba olvadó
cukormáz léghajó.
Ha rózsavíz szemed,
illón feléd vezet –
ám cseppje tenger volt,
s fénytükrén olajfolt.
Ha jégben ég szemed,
gőz fagy rám és nevet,
véremben késpengék
belülről szelnek szét.
Ha nem hall meg szemed,
hogy kiáltsak neked?
Őriz mint száraz lék,
lebegő szakadék.
Szempillád ha pihen,
most látom csak milyen,
már nézni sem merem,
csak sóhajt a szemem.
