világolj körtészet
Felhő szüld tajtékod
habjából hajlékot
felgöngyölt szürkeség
tenzúrád büszke ég
mint bambusz felizzon
kőkorból Edizzon
ember te nem lettél
ha nem teremtettél
vörösbort kenyérrel
vasszögbe tenyérrel
érzésből elveket
fellázadt gyermeket
vesztünket javunkat
fél rőföt hazudhat
orrára falábú
kifoghat fabábu
Geppetto mesterén?
GPT mesketén
túllép a költészet
a képet DALL-E generálta
őszi levélre
fényképezni jobban vársz
mint gereblyézni
mi végre űztök orgonák,
s miért az út örök hova,
tenyér a talp, az ész fonák,
a ballagó s a tétova.
hideg napot köhint a nyár.
a téren arcmobil-buták.
derékbakapta táncra vár a strandpapucs s büdös kukák.
hitet felejt a morze jel sorokba lőve taktusát,
kiáltanak, s nem érnek el titátiták
a jambus-Á-k.
szerelmet öl belém,
kihűt, kiráz a lelkiismeret.
leszel nekem mi él, mi fűt, a láz,
ha lelked istenek?
a nyúl ha hány se zöld talán –
a szív a szürke hamvadás.
lágy ujjnyomod pohár falán,
a fénytörése hanghatás.
talán egy évtized marad.
a bordalokba víz csöpög.
se trombitám, se kőfalak nem omlanak.
az út örök.
lehelni szeszt, ölenni nőt s a pénzt,
a pénzt, mi fejt, vagy irt,
kiszórni vékaszám időt,
s csak ütni szót, szeget, fakírt.
ki-vétke spájz meszelt falum,
stanicli, fél befőtt, kanál,
kifűz, betonba köt sarum,
radír a szél, s a gátra jár.
mi pöttyös arc a röntgenég,
karol tejút,
az úr bele,
bukott sisakja csókmesék,
mind múlt ma már,
kegyet bele!
mivé fakult az oltalom,
ki már a rózsaujj görög,
s mi szűz remény a holnapon?
hová, miért?
az út örök.
poros kalászba görbülő a nyár.
a test felettem úr, nehéz brokát,
a nyelvemen higanyba gyűl a nyál –
aranykor, édes, idd ki nők borát!
tenyérnyi víz, szilánknyi jég, mi vár,
egy áldozó ajak kapun betér,
szerelmeim, ne sírjatok ti már,
csak öljetek kakast az istenér’!
szabad, ki mind a semmiből szökött,
de mégse bármi már: az éberek.
kilenc a híd az ég s a föld között,
alatta holdas árny az éj-berek.
kilencedik mi várja lelkemet.
a nyolc a súly – a súly, mi eltemet.
X. szonett
belé dobogva vére ritmusát
esik folyó a rónaságon át,
s rügyekbe ringja optimizmusát –
az ember egyre vár, s teremt csodát.
való terén a hit hitelbe kér,
s ti hányan adtok elmezárva még?
ha függni jó, a józan ész henyél…
de nincs, minek magam beugranék?
csalóm a délibáb, örök kaján,
s hiszem… miként a nyári est-parázst –
ha csillag ő? parány bogár talán? –
a szív-ragadta kurtizánvarázst,
az áprilisba hullt tavasz havát,
az ész vezette emberek hadát.
2020. április 13-22.
minden eszmekör tanít a
kezdetekről azt gyanítva,
félrement-e – s készakarva? –
egy atom, vagy éva-alma,
s most tebenned él-e magja.
benned él, de légy-e rabja,
(h)idd-e mérged ész-akadva,
s küldj-e bárkit északabbra?
nincs igaz teérted írva –
kár, hogy egy sem így tanítja.
nagyok is éppúgy hibáznak,
kicsikben is van tökély,
vannak, kik ésszel vitáznak,
nem mint pár szamár ködén.
nézd azt, ki hitébe markol,
bármi is légyen a hit,
más eszmék ellen mint harcol,
elhazudva valamit.
fontosabb néki hittársa,
s hitéből erényt emel,
mint az, hogy nyílt szemmel lássa,
függőségére felel.
foltok majd lassan kiáznak,
vizesnek hat a tömény,
nagyok is éppúgy hibáznak –
s parázslik benned tökély!
a
völgymélyben kibomló
este üstökébe
kapaszkodtunk ketten,
dombon üldögélve
ittam illatod.
az
univerzum kivárt.
lassan jött a válasz
lányos, tiszta szívvel –
húzódj mellém, s válassz
vélem csillagot!
te
túl fogsz engem élni
hét nappal, egy évvel…
költőkanóc átka –
hányszor lobban, ég el,
s perzsel billogot.
egy
ködbe lehelt könyv, egy
gondolatjel-óda,
utolsó sorát majd
löszfalakba róva
vetne írmagot.
én
így akartam mindig –
sem lappal, sem éllel
nem görbülni mához,
zsebemben a széllel,
kergetni napot.
majd
ott leszek csak gyenge,
hol a jövő bújtat,
akkor ölelj újra,
s válassz velem múltat –
feledd csillagod.
alkony függ felhőn
ég porral – bordal
aszú perceg
fásult percek
rossz vesszőgebe
egynémely kétely
vesző tudás
vesszőfutás
jazz-réz-íz számban
a meddő idő
éltem rabon
dollár-halom
gyász zenés menet
könny ma is hamis
hűse gangon
csorgó argon
űr mélyén fordul
szél, pirkad, s hírt ad
van még légkör
fehér fényt tör
prizmád chique-tükör
ha tested fested
legszebb hobbid
ölelj – jobb itt
I.
lent
ki tett szememre hályogot
gumimba rajzszöget
a várfalamba vályogot
s a földbe hősöket
ki tett utakra balkanyart
az égre pöttyöket
ki tett anyába hímcsavart
csigára látcsövet
ki tesz kakasra harsonát
ha altatót lövet
ki kérte itt a tarhonyát –
a krumplim is köret
ki rázta földre kókuszom
s kiköpte főztömet
ki sírt a satnya bónuszon
s aranyfogat tömet
kezekbe kente piszmogást
gyüszükbe tűt döfet
kutyákba gyűrte vinnyogást
s kiadja szűröket
kitől a púp a vállakon
s a liszt között törek –
kidőlt a show-d, de vállalom
jöhet, ki rájöhet
talán nem átlagemberé
ha szó fejet töret
a szikra-láz se hengeré
sürít furat-löket
s hiába lopta percedet
e gúzs-nyakon kötet
s vakargatá a fejsebed
a szürke agyszövet
eszekbe szülni könyveket
nem egy kis ütközet
kicsal parányi könnyeket –
s marad bagolyköpet
robbant 86.
arcot pirított, húsba vágott
a sztyeppék szele.
étvágytalanná tett.
geiger-müllerem duplán kattogott
melletted
azon a sebzett május-elsején
erőt hazudó zászlók árnyában.
öl,
sokféleképpen öl
a láthatatlan.
van,
ki feláldozza magát, s ki áldozatul esik,
ki remél, s ki reménytelen.
van,
kit hosszú évekig emészt,
be nem gyógyuló, újra fakadó sebekkel.
fekete lány
még éretlen gyermekek voltunk.
hulltunk egymás felé,
ütköztünk, taszítottunk, hasadtunk, fájtunk.
életnek hívtuk mind, ami fáj
s először kérdeztük: miért?
még sírtuk szüleink szemét –
ösztönből megfelelni az ő világuknak –
de egymás szeméből próbáltunk
sután
nevetni tanulni.
holtig keressük
azt a tekintetet,
azt az optimizmust sugárzó
gyilkos kék eget.
felnőttek szeméből tanultunk sírni
gyermekünk szeme tett benne profikká
amikor
talán
már késő az igaz könnyekért.
az élet
olykor megszondáztat.
kutatva a szemembe néz,
aztán a forgalmi engedélyre –
rajt apám s anyám három-hossz neve –
majd a fakó szondára.
kínos a csönd –
a halk ketyegés puszta képzelet.
hitetlenkedve csóválja fejét,
szótlanul nyújtja a forgalmit,
s int,
tovább.
olykor szégyenlős fiatal lány őzike-tekintete
és piruló arca mögül szólít
isten –
ilyenkor nem egy Bessenyei, de ráismerek –
ne vegyél nekem többször fagyit,
édes vagy de a többi (isten) összesúg a hátam mögött.
megértően rábólintok,
tudhatná, ha nem kőtáblán nyújtja át a kérvényt,
én magam ritkán vésem fel a konyhai márványlapra.
azért
kapnék is a fejemre otthon.
múlt héten –
életében először –
visszanézett rám a tükör.
zavarba hozott a felismerés,
most nekem kell teljes mértékben megfelelnem
az ő számára.
mosolyra görbült a szája, s én kapkodva utánoztam.
hamar be kellett látnom,
nem is olyan egyszerű munka ez.
hirtelen ült rám
az első pislogás farkas-félelme –
ha én behunyom, de ő nem,
akkor lebuktam.
sors, tudod mit?
vegyél csak nekem még egy kis fagyit!
titokban szeretlek ám,
a többiek meg azt beszélnek a hátam mögött,
amit csak akarnak.
