I.
ha fordul a Föld, s pizsamát oszt,
a Hold sosem érzi a pátoszt.
mi fáj odalenn, beteríti –
itt sírva szaladt el az E.T.,
itt szív a pokolra ölelve.
gályára evezni, ha menne,
Gaiába ki döfte a kését,
s most dönti az éj keritését –
utánad az emberi állat,
bokádra cibálja gatyádat.
lehúz ezeregy gravi-kábel
s lélek-nano-tube, nosza vágd el,
dressz-ing mit a Gül Baba tür-be,
csak lógj lefelé, ki az űrbe.
mint szúnyog, a csend ül a tájra,
s felcsendül a fejben a lárma:
én azt hiszem, az buta kérdés,
Föld népei közt van-e békés…
mikor jön el újra a béke?
II.
galamb, mi repül fel az égre,
s Noénak a hátvakarója –
az emberek jóakarója –
mit őriz a csőre vagányan –
régész, ki kutatta, de hányan.
vakarva malacnak a háta,
tán nem viszi sírba a nátha…
ám mindenesetre, egy hátha?
