Tisztulás

májamban őrzök sok varázsigét,
felittam tiéd - és a másikét -
gőzölgő, ránk roskadt nyár üstökét,
vállakra tapadó est hűvösét,
reflektor fényeket gallyakon át,
meztelen gyöngyöket, vad lakomát,

Írsz nekem?

ma azon filóztam, mit írnék neked,
hisz másoknak írtam már hatot-hetet,
s ha úgyis épp itt vagy, ne mondj rá nemet,
mert meglátod jó lesz, csak hidd, hogy lehet.
majd írok egy kertet, egy rózsát, s deret,
húsz évet, egy percet, száz titkot veled,

Játékos család

apa a szim-ben Boeingjével,
fia is sokat játszott éjjel.
anya szól … hiába.
mikor jön ki már a
mosogatásból multiplayer?


Hétrét

minden ember hétrét világ,
cifra álom, foltnyi vér,
légypapírból hajtott virág,
közkút, amely bort igér.
proteinbe göngyölt emlék,
újévre maradt hiba,

Játszótér

volt gyomorsav ízű az alkony,
volt berúgott ajtó a nyár,
volt sárgászöld felhő a balkon,
volt tükörbe köpött a nyál,
volt kútból felhúzott a vekker,
volt nyögve lenyelve a szó,

Az alapító

Firenze hogy tud nevetni, ó!
Caesar – ‘virágod szép, s vetni jó’
Firenze – ‘… nem rút, e(h)?’
Caesar – ‘et tu, Brute?’
Firenze – ‘… és Pont te, Vecchio?’


Róma hűse

előttem állt, e mondat oly banális,
omolt a zsemle-vállra szőke vízesés -
s ma Trevi kútba fúl a csobbanás is,
ezernyi macskakőre dér e számvetés.
a város éj, az útjait lejártam -
e görbe panteonba bűnt kopott cipőm -
Back to Top