XIV. szonett
szabad reménnyel ültetem helyét,
hol árny tolult a földre álnokul,
komor rögökbe döfve lágy ekét –
vihar felettük egyszer átvonul.
ha kő hasal vetett remény fölé,
a zsarnok öl magán, s kedélytelen,
a földbe hullt titok se lesz övé,
igaz szavát az őrzi csendesen.
kinő a sarj a macskakő között,
kaszálja él, tiporja láb-kerék,
gyökér feszít, alapja megkötött,
s a kőre festi zölderű jelét.
leszek füved, ki bírna súlyt, cipőt –
ki hordanám a gyorsuló időt.
2020. április 13-22.