Címke: szeretet

szeretet versek

Sztoa

vers

Csend kél szavamból, kéz nevelte csend,
a légben fehér fodros Buddhaháj.
Hol múlt kihalt, a holnap félrecseng,
esőt imádni gyűl a bárkanyáj.

Világ falát feszíti gótika,
s a rózsaablakon tövis terem.
Uralkodókat ív egótika,
a béka csókja királyékszeren.

Kíváncsi lány a néma éj-világ,
alma írta bűn fogan kezében –
de elfogadja, bölcs a mécsvilág
s fák tanult ligetje, nedves Éden.

A csend a kertfalak túloldalán:
szeretni
                   néha
                                tudva
                                              és talán.

Kontraszt

vers

Barackot hoztam –
mondd csak, hogy látnod öröm,
hisz párnádra hűlt reggeli csók
mint kutyakorcs a hamvas kövön –
húst vess elé, ne cipót.

Barackot hoztam –
üvegfalon át oly más:
az éhedt vágyak mi’ soványak,
a léptük csend, fókusztorz mozgás,
s vetnek nyúllopó árnyat.

Barackot hoztam –
zsebünkben álmok törtek,
az ég alján holnapból ma lett,
de árnyaink hol falhoz dőlnek:
lágy csokoládé-balett.

A grønlandi nő

vers

a grønlandi nő
szeme éles,
mandulabor-szenvedélyes,
nyarak jegén szárnyal álma,
telek élét
szánja bánja.

a grønlandi nő
lelke láva,
hőforrástól meleg lába
mélyre süpped el a havon –
eszki-mó-ka
nem tagadom.

a grønlandi nő
keze érdes,
foga cápa, zsebe prémes,
ápolt haja ébensötét,
nagykabátot
érez köréd.

a grønlandi nő
füle kényes –
sarki fényben tüneményes
fjordba csillan plazma-kéve,
nap-szél-vihar
hangja: béke.

a grønlandi nő
keble édes,
apró ajka menten éhes,
virág lepi benső felét,
várja a Nap
első jelét.

s ha fény tüzében
kørbepislant,
napkeletre zøldell Island,
asztalt terít, s aztán kivár –
hátha eljő
a dán király.

A zsákutcák belső szépsége

vers

Bugatti zökken át az út tükörszemén,
csatornarács felett a pára hentereg.
A nyárutó kövér ölébe fekszem én.
Esett. Kihűlt a tér. Ne gyertek emberek…
A város elterült, nagy álma mély-grafit,
neon bizser-varázsa váltja színeket,
takarj be zebracsík, s tanúm legyél trafik,
fülem ha sínre hajtva várja szívedet.

A villamoskocsin kapaszkodód leszek,
s hol utca vége jő, s a járda törmelék,
az újra ifju kar… de fél talán kezed –
lerogyva ülnek ott a falba tört ekék.
Konok varázserőm lehányt kövön fakad:
teremtenék köréd egy édes óceánt,
habos-fehér eget, s a vállra szárnyakat
belátni Caprit és a szűzi Orleans-t.

Vörösre tört bütyök hasítja hajnalom,
tunyák, rideg kötözködők a reggelek.
Mit élni kéne még, ma majd kicsit halom,
de est ha jő föléd, egedre felkelek.
Beléd feledni újra hogy lehetne még…
s min áll kijárni / bukni élet-oskolát?
A fanpihék becézte ajkak éhe ég –
bagót köpök, s török fel egy poros Škodát.

A csend szerelme

vers

Fakult-ezüst eget meszelt a délután,
        s a csend szerelme szőke fürtjeid
        kibontva küldte múlt gyümölcseit.
Sután karolt belénk a szó a tél után,
        mi óvatos szülők emeltük őt:
        titok maradj, tagadva szülj időt.
Nyugalmas éjszakák csodája feltüzel,
        hol álmaidba szűnve képzelem:
        vagyok, s tebenned ébredek velem.
A vágyak éveit lekötve vesztjük el,
        a bőrön át egy ujjbegy éhe íz –
        malomkerékre fagyva kő a víz.
Fakók a számaink egy égi cédulán,
        s nem érti sok, mit ér nekünk e hit,
        a csend szerelme tört ezüstjeit.

Charlotte Mew – A quoi bon dire?

vers

A búcsuhangzatú szavad
tizenhat éve száll felém.
Talán halott vagy, úgy hiszik, szabad.
Nem én.

Ma én is egyre búcsuzom,
a lét fagyába érkezem.
Öreg személyre néz, ki lát, tudom.
Te nem.

Jön egy leány Napázta reggelen,
fiú, a csók, az utca sorra gyúl,
s a vallomás, hogy így sehol, sosem –
amint te túl
mosolyt ragyogsz, s kezem hajadba túr.

Charlotte Mew – A quoi bon dire?

Túl a csúcson

vers

az út ahol lenéz a törpe fákra,
s a szél nyakakba súgja dögszagot,
egy élet ásta kút a szem határa –
a víz alant tagadja köd-fagyot.

a vágy időz, s merész, sziszegve éget
szerellemet s a combok illatát,
szemekre hull a szőke fürt – enyészet,
fotód tenyérbe gyűrve izzad át.

homályba vág pirost az est ekéje
hiány s remény a sárga buszra vár,
a nap rövid, megért a szó megérte,
az egy-maradt kalász, a puszta táj,

s ha lenne még szeretni egy napunk,
ne félj velem, magány s magány vagyunk.

Kihordanám

vers / versciklus

VIII. szonett

szemed szinét s a cseppnyi harmatát
nem értem én. talány, miért igéz.
kezem becéz, bejárja hajlatát,
ha test a test, tudós a férfiész.

szemed kivár, a pilla rám fagyott,
a csésze fátyla, lipton-íze száll,
a tompa nyelvre ég, sebet hagyott,
a lég nyomása ferde őszre áll.

szemed ködébe nincs, ki már belát,
s belátna tán, sem ért a férfi nőt,
mehetsz ha kell, mehet ki merre lát,
de érte vagy, szeretni, óvni őt.

ha terhem is ma még a létcsatánk,
kihordanám, akár leányanyák.

2020. április 13-22.

Kihordanám

vers / versciklus

VII. szonett

az álmokat lyukas tetők felett
rekedten őrzi ósdi szélkerék,
ezüst lapátja rozsda már, repedt.
s az utcafront körötte? fals zenék:

a síküvegszem épület lenéz,
belé karolt magasba tört acél.
a gyárfal az, mit eltünődve néz,
ha alkonyon szerelme újra kél.

a húszezernyi éj tükörtaván
nem egy vetette csillagok tüzét,
de egy maradt örök mohos palán,
eső se mossa az nap esküjét,

mi festve hozta égre hajnalát –
szemed szinét s a cseppnyi harmatát.

2020. április 13-22.

Kihordanám

vers / versciklus

VI. szonett

a vírusölte kort, a félt halált
ne űzd, ne várd – talán becsülni kell.
a pókerarc mögött öreg csalárd,
ki tartozik, s ki tudja mennyivel.

az optimista Föld hamar felejt,
pörögve, szállva változatlanul,
s a kincseket, mit almahéja rejt
előteremti számolatlanul.

de tarthat ily harácsoló világ?
mi adna úgy, hogy adna végtelen?
maradt nyomor, hiába látsz lilát,
mit adhat az, ki gyenge, védtelen?

keresd, mit úri dőzsölés vetett,
az álmokat lyukas tetők felett.

2020. április 13-22.

Kihordanám

vers / versciklus

V. szonett

kihordanám beteg szivek helyett
az oxigénlehelte testnedűt,
idős szülét, ki lélegeztetett,
s a rég letűnt, a duzzadó erűt.

kihordanék sok átölelte szót,
a száz remélve-várva ünnepet,
a tervezett-de-meg-nem-adta jót,
mikért a lelked egyre büntetett.

egy ember élte hány ezer kenyér,
s a búza benne hány patak vize,
egy eszme mennyi életet felél,
meszelt fejekre vár: ma még hisz-e?

s beszélgetésbe dobja, mit talált:
a vírusölte kort, a félt halált.

2020. április 13-22.

Arkangyal

vers

azt hiszed, ismersz, és ismerlek,
régen nem látszom már istennek,
s rég nem is látsz már a jövőnek,
csak egy olykor hazajövőnek.

hiszed, hogy élsz, vagy hogy éltetlek,
óvtak is többen, mert féltettek,
szárnyvesztett zuhanást sugalló
egyet szeretni, ki mulandó.

azt hiszed, árthatsz, vagy árthatok,
mért tenném, hisz mindent áthatok,
s tettekre ne volna bocsánat –
hús-vér is vagyok, már bocsánat.

azt hiszed gyűlölsz, vagy gyűlöllek,
s benned csak acél vagy tűz öl meg,
álmod, hogy nélkülem létezhetsz,
mégis, mint gyermeket dédelgetsz.

azt hiszed, elhagysz, vagy elhagylak,
van-e pont, hol szívek megfagynak,
szerelmek hűtötte hadjárat,
angyalok útján hagyd, hadd járjak.

Back to Top